200 éve született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821–1881) orosz író
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Moszkvában született, egy nehéz természetű katonaorvos fiaként. Szentpéterváron folytatott hadmérnöki tanulmányai után csak az írásnak szerette volna szentelni életét. Ám írói karrierje 1849-ben félbeszakadt, mert egy utópista szocialista szervezkedésben vett részt. Húsz társával együtt golyó általi halálra ítélték, de Dosztojevszkij kegyetlenül abszurd fordulattal szembesült közvetlenül a kivégzés előtt, a cár kegyelemből – csupán – Szibériába száműzte. 1859-ben térhetett haza, Szentpétervárra. Ettől kezdve fizikai és lelki szenvedései hatására mélyen hívő emberré vált, baloldali radikalizmusát feladta. A száműzetésének éveit feldolgozó, Feljegyzések a holtak házából (1866) című regényét a nagy pályatársak, Turgenyev és Tolsztoj is nagy lelkesedéssel fogadták. 1866-ban jelent meg fő műve, a Bűn és bűnhődés, amely a főhős szenvedésein keresztül világítja meg az egyéni függetlenség és szabadság határainak problémáját. Dosztojevszkij stílusa kiteljesedett, élete többi nagyregénye is az egyéni erkölcs és a bűn, a racionalitás és a hit témái köré rendeződött. Második nagyregénye, az 1868–1869-ben megjelent A félkegyelmű is a bűnök nélküli ember – Miskin herceg –, és a bűnökre sarkalló földi körülmények közti összeegyeztethetetlenséget taglalja. Miskin ellentéte Sztavrogin – Dosztojevszkij 1872-ben megjelent Ördögök című művének főszereplője–, aki a szélsőséges önzése által a legmélyebb bűnbe süllyedt. Az egyéni erkölcs és a hit problémáinak íróóriása már nem folytathatta utolsó monumentális művét, a Karamazov testvéreket: 1881-ben, néhány nappal a megjelenése után halt meg Szentpéterváron.
Forrás: Britannica Hungarica. Nagylexikon. VI. kötet. Főszerk.: Nádori Attila. Budapest, Kossuth, 2012. 261–263.
