Dacia Maraini: Végállomás: Budapest

Nyaraláshoz nem könnyű könyvet választani. Általában a könnyed, szórakoztató, rövid regényeket részesítik előnyben, de időnként az ember igényel valami fajsúlyosabb darabot is, hogy kevéske szabadidejében emberi értékekről, édes-bús hangulatról és tisztaságról olvashasson. 

 

A Végállomás: Budapest pont egy ilyen mű. Egy utazás az ötvenes évek Kelet-Közép-Európájában, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Amara egy olasz újságírónő, aki gyermekkori barátját keresi tíz évvel a második világháború befejezése után. Emanuele zsidó kamaszfiú, akit a nácik Bécsből a lódzi gettóba, majd Auschwitzbe vittek, talán már nem is él. A nő utazása során megismerkedik a félig lengyel, félig magyar származású Hans-szal, akit gazellamintás pulóvere után "gazellás férfi"-nek hív. A több nyelven beszélő vidám úriember hasznos segítség a kutatás során; mint ahogy Oszkár, a bécsi magyar könyvtáros (!) is, aki megjárta a sztálingrádi csata borzalmait. 

 

Az utazás során megismerjük a múltat: a történelmet, a fasiszta diktatúrák borzalmait és véres csatáit, a hidegháború kialakulásának körülményeit és következményeit; a szereplők családjának történetét, azt, hogy hogyan élték meg ezeket a változásokat, és mindezek hatását a jelenükre, ami kitörölhetetlenné vált mindörökké. 

 

Tetszett az írónő stílusa, a fejezetek megszerkesztettsége és erkölcsi tisztasága, a cselekményszál vezetése, de legfőképpen az, hogy hiteles képet ad az 1940-es és 1950-es évek Európájáról. Külön kuriózum, hogy a szereplők végigélik a magyarországi 1956-os forradalmat, ezáltal hiteles képet kapunk erről a korszakról is.