|
Tartalom
|
|
BEVEZETŐ
Jelen kiadvány a „Foglalkoztatottság és munkanélküliség” címmel megjelenő sorozat harmadik kötete, amely sorrendben követi „A munkaerőpiac múltja és jelene” és „A foglalkoztatottak főbb jellemzői” című köteteket. Az első kötet lényegében a teljes népességet tekintette át foglalkoztatottság, gazdasági aktivitás szempontjából. A második a „munka világában” ténylegesen aktív szerepet játszók, vagyis legtágabb értelemben a foglalkoztatottak összetételének, strukturális jellemzőinek bemutatását tűzte ki célul.
A sorozat folytatásaként külön figyelmet kell fordítanunk a népesség azon részére, amely a munka világán kívül levőként jellemezhető. A népesség e részének sajátos problémái napjainkban azért aktuálisak, mert a rendszerváltozással összefüggő társadalmi-gazdasági folyamatok eredményeként viszonylag rövid idő alatt mintegy másfélmillió személy kapcsolódott ki a foglalkoztatottak köréből. A mélyreható átalakulás eredményeként megjelent a nyílt munkanélküliség, de a munkanélküliek mellett széles rétegek gazdaságilag inaktívvá váltak, illetve kivonultak, kiszorultak a munkaerőpiacról. „Munka nélkül” cím alatt tehát a munkanélküliek, munkát keresők jellemzőin kívül a szélesebb, heterogén csoportokra is utalni kívánunk.
A sorozat előző köteteiben követett rendszernek megfelelően a jelen kiadványban is elsődlegesen a magyarországi cenzusok eredményeit vesszük alapul. Azon törekvésünket, hogy lehetőleg hosszabb távot tekintünk át, eleve korlátozza, hogy munkanélküliségi adatokkal csak 1990 óta rendelkezünk. Néhány speciális témában meg kellett elégednünk a 2001. évi népszámlálás információival.
A munkanélküliséget, illetve a gazdaságilag nem aktív népesség helyzetét vizsgálva is fontos tényezőként említhető a regionális, a régiók és kisebb területi egységek közötti érdemi különbségek feltárása.
|
|
A MUNKANÉLKÜLISÉG ALAKULÁSA
A munkanélküliség a rendszerváltozás előtt
A munkanélküliség Magyarországon lényegében a kapitalista iparosítás korai időszakában, gyakorlatilag már a XIX. század utolsó évtizedeiben megjelent. Mértéke nem volt állandó, hanem különböző tényezőktől – elsősorban a konjukturális ciklusoktól – függően ingadozott. Századunk elején az ipari munkásság körében 3–5 százalékot, vagyis mintegy 70–100 ezer főt tett ki. Az 1914 előtti években jelentkező nemzetközi feszültség a hadiipar és általában a nehézipar fokozott fejlesztésére irányuló erőfeszítéseket, eredményezett, amelyek összességükben kedvezően hatottak a foglalkoztatottság alakulására.
Az első világháború időszakában a munkanélküliség megszűnt, ezt követően azonban a területének kétharmadát elvesztett ország súlyos gazdasági viszonyai között fokozott problémaként jelentkezett. Az 1920-as években a konszolidáció időszaka átmeneti javulást eredményezett. A nagy gazdasági válság eredményeként azonban a munkanélküliek száma ismét ugrásszerűen növekedett és a válság csúcspontján hozzávetőlegesen negyedmillióra lehetett becsülni a munka nélkül maradt ipari munkások számát. Ehhez nagyarányú mezőgazdasági munkanélküliség is társult, amit növelt az a körülmény, hogy a munka nélkül maradt faluról származó munkások is visszaáramlottak a mezőgazdaságba.
A munkanélküliség csökkentésére, a munkanélküliek helyzetének javítására már ekkor is számos elképzelés merült fel (mint például közmunkák szervezése, az iparfejlesztés támogatása hitelekkel, elbocsátások ellenőrzése, szervezett munkaerő-irányítás, átképzés). Munkaközvetítéssel és segélyezéssel az 1930-as években általában a szakszervezetek foglalkoztak.*
Az újabb háborús konjunktúra az 1930-as évek második felében enyhítette, majd az 1940-es évek elején gyakorlatilag felszámolta a munkanélküliséget.
A második világháborút követő éveket illetően a munkanélküliség valós alakulásának vizsgálata nehézségekbe ütközött. Egyrészt az újjáépítés jelentős munkaerőt kötött le, másrészt az 1945–1946. évek inflációja, a nagymérvű népességmozgások bonyolult helyzetet teremtettek. E kérdést a politika is befolyásolta. A második világháború befejezése után két évvel lezajlott fordulat ugyanis az „irányított gazdaság” meghonosítását eredményezte. E gazdasági modell megalkotói eleve abból a feltételezésből indultak ki, hogy annak érvényesülése létbiztonságot teremt és kizárja a munkanélküliséget. A pártállam ily módon deklarálta, és a továbbiakban axioma gyanánt kezelte a „teljes foglalkoztatottságot”. Ebből az alapállásból következett, hogy a munkanélküliség – a valós helyzettől függetlenül – nem képezheti statisztikai megfigyelések tárgyát. A munkaügyi statisztikából tehát még e fogalmat is kiiktatták.
Az e felfogás érvényesítéséből adódó információhiány ellenére rendelkezésre álltak olyan források, amelyek közvetett úton és nem mindig kvantifikálható módon nyújtottak bizonyos támpontokat. Ezek komplex áttekintése, kritikai értékelése alapján a főbb folyamatok trendje felvázolható. Elsősorban a következő források említhetők:
• a népszámlálások (mikrocenzusok);
• a folyamatos lakossági adatfelvételek az ELAR rendszere keretében;
• a munkaerőmérlegek;
• a munkaerő-forgalmi statisztika bizonyos elemei.
Áttételes jellegű – statisztikailag nem körülhatárolható – bázist alkothattak továbbá bizonyos információk, egyes megvalósított vagy tervezett intézkedésekről, amelyek valamilyen formában jelezték a munkanélküliség létét, alakulásának tendenciáit.
Az első és legfőbb forrásként itt a népszámlálásokat kell kiemelni. Meghatározó jelentőséget tulajdoníthatunk az 1949. évi cenzusnak, amelyre olyan időpontban került sor, amikor a tervgazdaság 1947. évi bevezetése (az első hároméves terv meghirdetése) – az iparban az állami szektor erős túlsúlyát eredményező államosítások – nyomán a munkanélküliség felszámolásának elvben meg kellett volna valósulnia.
Az 1949. évi népszámlálás eredményeinek áttekintése azonban e feltételezésnek alapvetően ellentmondó képet ad.
Magától értetődően helytelen lenne az akkori összeírás és az 1990. évi népszámlálás eredményeinek mechanikus egybevetése, hiszen az 1949. évi cenzus végrehajtására teljesen más történelmi körülmények között került sor, nem is beszélve arról, hogy az újabb nemzetközi ajánlásokon alapuló meghatározások akkor még nem léteztek. Említést érdemel azonban, hogy mindennek ellenére az összeírt munkanélküliek száma és a munkanélküliségi ráta – nagyságrendjét tekintve – nem tért el lényegesen az 1990. évitől. A munkanélküliek összetétele részben szintén mutat bizonyos hasonló vonásokat, bár természetesen eltolódások is mutatkoztak.
1949-ben kereken 126 ezer személy minősült munkanélkülinek, ami körülbelül 3 százalékos munkanélküliségi rátának felelt meg.
Az 1949. évi népszámlálás alkalmával magukat munkanélkülinek valló személyeknek közel négyötöd része a férfiak közül került ki. Ez az arány nagyjából tükrözte a gazdaságilag aktív népesség akkori nemenkénti összetételét. A nők körében ugyanis ebben az időszakban még meghatározó jelentőségű volt a háztartási tevékenységet folytatók hányada, akik az eltartottak között szerepeltek, minthogy nem is kívántak munkát vállalni.
A munkanélküliek korösszetétele tekintetében figyelmet érdemel, hogy 1949-ben még viszonylag sok idősebb korú munkanélkülit írtak össze. Több mint 6 ezer 60 éven felüli személy is szerepelt ekkor a munkát keresők között, aminek indoka az, hogy a nyugdíjjogosultság viszonylag szűk rétegre terjedt ki. Nyugdíj vagy egyéb biztos megélhetés hiányában tehát a 60 éven felüliek is gyakran kényszerültek munkát keresni.
A munkanélküliek akkori foglalkozási struktúrájának értékelése még nagyobb gondot okoz, mint a kor és nem szerinti összetételre vonatkozó információk vizsgálata. 1949-ben ugyanis a szervezeti (ágazati) és a foglalkozási adatok nem váltak el élesen egymástól. Nem állapítható meg tehát, hogy az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben és más gazdasági ágakban munkanélküliként összeírt személyek ténylegesen milyen tevékenységet folytattak. Következtetni tudunk csupán arra, hogy az „egyéb fizikai”, „napszámos” és „egyéb” megjelölés alatt általában segédmunkások, idényjellegű munkát végzők, vagyis szakképzetlen, alacsonyan iskolázott személyek szerepeltek. E három csoportba együttesen mintegy 26 ezer fő tartozott. Feltehető emellett, hogy a munkanélküli mezőgazdasági, ipari és építőipari munkások jelentős hányada szintén szakképzetlen dolgozó volt. Egészében véve tehát valószínű, hogy a munkanélküliség már 1949-ben is főként a szakképzettséggel nem rendelkező vagy napszámosként, idénymunkásként alkalmazott munkavállalókat veszélyeztette. A munkanélküliek körén belül a szellemi foglalkozásúak száma 1949-ben elenyésző volt, mindössze 3 százalékot tett ki. Itt természetesen figyelembe kell venni, hogy a szellemi tevékenységet végzők aránya az aktív keresők között is csak egytized részt jelentett, tehát messze elmaradt a jelenlegi szint mögött. Ezen kívül a „szellemi tevékenység” definíciója sem fedi teljesen a mostani fogalmakat. Az adatokat ezért itt több okból is fenntartással kell kezelni. A lényeg azonban mindenképpen abban foglalható össze, hogy a szellemi réteget a munkanélküliség ekkor már érdemlegesen nem fenyegette. A munkanélküliek társadalmi rétegződése tehát – a főbb összetevőket tekintve – azokat a sajátosságokat mutatta, amelyek a munkanélküliséget az újabb időkben is jellemzik.
Az extenzív iparosítás éveiben a munkanélküliek 1949-ben kimutatott – nem elhanyagolható – száma csökkent. A helyes értékelés megkívánja azonban annak említését, hogy e csökkenés nem magyarázható egyszerűen a tervutasításos rendszer kiépülésével, hanem szervesen kapcsolódott a hadiipar erőltetett fejlesztéséhez. Az ily módon létrejövő konjunktúra – mint korábbi példák is bizonyítják – önmagában is mérsékelheti a munkanélküliséget.
Valószínűsíthető azonban, hogy a munkanélküliség ebben az időszakban sem szűnt meg teljesen, és a későbbiekben is fennmaradt, bár mértéke időben és térben számos tényező függvényében módosulhatott. Az iparfejlesztés térbeli aránytalanságai miatt pl. több területen munkaerőhiány mutatkozott, míg másutt jelentős kihasználatlan munkaerő-tartalék maradhatott. A munkanélküliség az erőszakos kollektivizálási hullámok idején a mezőgazdaságból menekülő tömegekből is újratermelődhetett. Egyes években az ipar, az építőipar és más, nem mezőgazdasági ágak a foglalkoztatottak számának jelentős növekedése ellenére sem tudták teljes egészében felszívni a mezőgazdaságból eláramló dolgozókat. Itt kell szólni arról, hogy ezekben az években nagyságrendjét tekintve sem volt elhanyagolható a munkaképes népességen belül az „osztályellenségeknek” személyek minősített száma. Az ide soroltak nagy részét különböző adminisztratív intézkedések sújtották, amelyek között a legáltalánosabb volt a megélhetés alapjainak az elvonása, az államosítás, ipar-jogosítványok megszüntetése, földtulajdon elkobzása, munkahelyről való elbocsátás stb. formájában. Az utóbbiak tehát átmenetileg szintén a munkanélküliek csoportját gyarapították.
Az irányított gazdaság válságának időszakaiban minden jel szerint az addigi munkanélküliséghez egyéb tényezők is járultak, amelyek mértékét átmenetileg megnövelhették. A hadiiparnak prioritást adó ún. „felemelt ötéves terv” kudarca után a Nagy Imre által 1953-ban meghirdetett kormányprogram keretében olyan – alapvetően helyes – intézkedések születtek, amelyek a gazdaságot aránytalanul terhelő beruházások leállítására, a mértéktelenül megnövekedett bürokrácia visszaszorítására irányultak. Az intézkedések meggondolatlan, kapkodó végrehajtása azonban azt eredményezte, hogy a tervezett átcsoportosítások nem valósulhattak meg zökkenőmentesen, és rövidebb-hosszabb időre tízezrek maradtak munka nélkül. Az 1950-es években nyomon követhető a hivatali apparátus ismételt felduzzasztása, amelyet két-három évenként kampányszerű csökkentés (szervezetek megszüntetése, összevonása) váltott fel. Az ilyen, korabeli szóhasználattal élve „racionalizálási” hullámok is a munkanélküliséget – az adott időszakban – növelő tényezőként jelentkeztek. (A rendszerint néhány hónap után meginduló újabb bővítés a „racionalizált” dolgozóknak legfeljebb egy részét szívta fel újra, zömmel más forrásokból merített.) A fentebb elmondottakat közvetett módon bizonyították azok a kimondatlanul is a munkanélküliség kezelésére szolgáló intézkedések, amelyeket például már 1956–1957-ben is alkalmaztak (a felmondási idő meghosszabbítása, korengedményes nyugdíj stb.)
A központi utasításos rendszeren alapuló gazdaság fokozódó működési zavarai az 1960-as évek közepén új, a korábbi kísérleteknél mélyrehatóbb gazdasági reform kezdeményezéséhez vezettek. A reform radikális változatának hívei a tényleges munkaerőpiac kialakulását, a piaci törvényszerűségek érvényesülését is lehetségesnek ítélték, és ezzel kapcsolatban nyílt munkanélküliséggel is számoltak. Bizalmas jellegű – hivatalosan nem közölt – számítások már akkor arra az eredményre vezettek, hogy a piacgazdaság megvalósítása Magyarországon félmilliós nagyságrendű, vagyis 10 százalékot elérő munkanélküliséggel járhat. Emiatt már ekkor javasolták különféle megnevezésekkel a munkanélküli segély bevezetését. Az 1968-ban megvalósított reform azonban -– mint ismeretes – nem módosította érdemlegesen a gazdasági rendszert, ily módon nem kerülhetett sor e javaslatok hasznosítására, illetve azok hosszú időre lekerültek a napirendről. A megvalósított szerény intézkedéseket is túlzottnak tartó dogmatikus felfogás előtérbe kerülésével „teljes foglalkoztatottság” elvét ismét megtámadhatatlan alaptörvényként deklarálták. A munkanélküliség kérdését tehát további két évtizedes időszakon keresztül gyakorlatilag nem lehetett tárgyalni, függetlenül attól, hogy az ennek létét fenntartó területi és szerkezeti aránytalanságok továbbra is hatottak.
Itt kell megemlékezni arról a jelenségről is, amelyet az irányított gazdaság időszakában „kapun belüli munkanélküliség” megnevezéssel illettek. E megjelölés mögött gyakorlatilag az húzódott meg, hogy az iparban és egyes más gazdasági ágakban tömegesen alkalmaztak olyan nagyrészt iskolázatlan és szakképzettséggel nem rendelkező személyeket, akiket ténylegesen nem, vagy csak igen alacsony hatékonysággal tudtak foglalkoztatni. (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy vannak olyan nézetek, amelyek szerint – szociálpszichológia, mentálhygén szempontból – nem volt olyan nagy baj az ún. kapun belüli munkanélküliség, mert még mindig jobb mint a nyílt és esetleg hosszan tartó munkanélküliség, amelynek negatív hatásait napjainkban tapasztalhatjuk.) Kialakult tehát egy inproduktív „kvázi munkanélküli” réteg, amelynek keresete még relatív értelemben is alacsony volt, és csak kevéssel haladhatta meg azt a szintet, amelyet az adott időszakban munkanélküli segélyként megállapíthattak volna. E réteg valóságos nagyságáról még megközelítőleg sem alkothatunk képet, valószínű azonban, hogy a társadalmi-gazdasági és nem utolsó sorban a demográfiai viszonyok függvényében szintén jelentős mértékben változhatott. Érdekes példaként említhető itt éppen a gazdasági mechanizmus 1968. évi reformját követően az átlagbér-szabályozás hatására bekövetkezett nagyarányú létszámfelfutás. Ebben az időszakban a foglalkoztatottak állománya igen gyorsan – egyedül 1968–1969-ben, két év alatt 213 ezer fővel – növekedett, miáltal mód nyílt a demográfiai hullám idején született nagy létszámú évjáratokba tartozók elhelyezkedésére. E fiatalok ily módon elkerülték a nyílt munkanélküliséget, nem kis hányaduk azonban a „kapun belüli munkanélküliek” rétegét gyarapította. A munkaerő-túlkínálat levezetésének vázolt útja a gazdasági hatékonyságot nyilvánvalóan hátrányosan befolyásolta.
A tényleges munkanélküliség létére az 1970 utáni másfél évtized vonatkozásában közvetett információk alapján vonhatunk le – kellően óvatos – következtetéseket. Az 1970. évi és az 1980. évi népszámlálás alkalmával is csak az első ízben állást keresők számáról gyűjtöttek adatokat. Az 1970. évi népszámlálás anyagának feldolgozása során azonban e kategóriát az eltartottak közé sorolták. 1980-ban viszont közel 10 000 első ízben állást keresőt – nagyrészt pályakezdő fiatalt – mutattak ki, ami önmagában is jelezte, hogy az iskolából kilépő fiatalok elhelyezkedése ekkor már nem volt minden esetben biztosított.
Az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején kialakult helyzetről érdekes képet adtak azonban az egységes lakossági adatfelvételi rendszer (ELAR) keretében végrehajtott kismintás munkaerő-felvételek. A „munkanélküli” fogalom használatát természetesen e felvételek alkalmával is kerülni kellett, nem vethetők tehát egybe az 1992-ben bevezetett „labour force” elvét alkalmazó felmérésekkel. Rákérdeztek azonban arra, hogy a munkaképes korcsoportokhoz tartozó nem tanuló eltartottak milyen okok miatt nem dolgoznak, és meghatározott feltételek mellett vállalnának-e munkát. A minta kicsinysége miatt a viszonylag kevés eltartott férfira vonatkozó eredmények nem voltak értékelhetők. Kitűnt ugyanakkor, hogy az eltartottak között szereplő háztartásbelinek tekintett nők nem elhanyagolható hányada kész lenne munkát vállalni. A mintavételből eredő hibalehetőség és a módszertani problémák miatt a nőknél is csak nagyságrendekre lehet a felvételek alapján következtetni.
Az 1976. évi ELAR felvétel eredményei például rávilágítottak arra a tényre, hogy az akkori állapot szerinti mintegy 470 ezer munkaképes korú nem tanuló eltartott nő 18 %-a hajlandó lett volna munkát vállalni. Ez annyit jelent, hogy a női népességen belül mintegy 80–90 ezer főt tehetett ki a nem dolgozó, de megfelelő feltételek mellett munkavállalásra kész személyek száma. Az adatok beható értékelése arra a következtetésre vezetett, hogy e személyeknek legalább egyharmada mindenben megfelelt a munkanélküliség kritérium-rendszerének. Az 1983. évi ELAR felvétel lényegében hasonló eredményt mutatott.
Az 1980-as évek elejétől kezdve a munkaerőmérlegek „egyéb eltartottakra” vonatkozó adatai érdekes következtetésekre adtak módot, amelyek közvetve utalnak a fokozódó túlkínálatra.
Munkaképes korú nem tanuló (egyéb) eltartottak száma 1981–1989*
1000 fő
A munkaerőmérlegek fentebb ismertetett adatai közül elsősorban a nem tanuló (egyéb) eltartott férfiak számának alakulása érdemel figyelmet. E szám 1982–1989 között fokozatosan közel kétszeresére növekedett. Az 1970-es években a nem tanuló eltartott férfiak állománya az eleve munkaképtelenek (rokkantsági nyugdíjra vagy járadékra nem jogosultak) állandónak tekinthető csoportján és munkát vállalni nem akaró személyeken kívül munkanélkülieket csak minimális – az említettek szerint 10 ezres nagyságrendet nem meghaladó – számban tartalmazhatott. Jogos tehát a feltételezés, hogy e növekmény nagyrészt a munkanélküliség manifesztálódását jelentette. A munkanélküli férfiak száma óvatos becslés szerint is 10 ezerről 30–40 ezerre emelkedett.
A nem tanuló (eltartott) nők állományának korábbi csökkenése ugyanakkor folytatódott, ami az ismertetett generációváltás további előrehaladásával függ össze. E szűkülő körön belül azonban nem csökkent, sőt esetleg némileg növekedett az elhelyezkedni kívánók száma. Valószínű tehát, hogy 1986-ban 50–60 ezer, 1989 elején pedig 70–80 ezer munkanélkülivel lehetett reálisan számolni. A munkanélküliek között feltehetően az átlagosnál gyorsabban emelkedett az első ízben állást keresők, illetve a pályakezdő fiatalok állománya. A munkanélküliségi ráta értéke tehát már 1986-ban elérte, esetleg valamivel meghaladta az 1 százalékot, míg 1989-ben 1,5 % körül lehetett.
Hangsúlyozni kell, hogy az említett óvatos becsléssel szemben egyes szakértők már ekkor is magasabb munkanélküliségi rátát feltételeztek (Lásd például Ferge Zsuzsa: „Teljes foglalkoztatottság - foglalkoztatáspolitika - munkanélküliség” című tanulmányát a Valóság 1988. évi 6. számában.).
A munkanélküliség mértékét tekintve nem elhanyagolható információt jelentenek a munkaerő-forgalmi statisztika munkába lépőkre vonatkozó adatai. Az 1986–1988. évi adatokból megállapítható például, hogy a munkába lépőknek mintegy 8–9 százaléka előző munkaviszonyának megszűnését követően viszonylag hosszú megszakítás (több, mint 6 hónap) után helyezkedett el. Ezek az arányok jelentős, közel 100 ezres nagyságrendet takarnak. Helytelen lenne természetesen az említett létszámot teljes egészében a munkanélküliek közé sorolni, hiszen a két munkavállalás közötti szünet különböző objektív és szubjektív okokkal függhetett össze. Valószínű azonban, hogy az elhelyezkedési nehézségek az esetek lényeges részében játszhattak szerepet.
Az állást keresőkről hivatalos összesítés 1986 óta készül. Ennek alapját a munkaközvetítő szerveknél nyilvántartásba vett (regisztrált) munkanélküliek száma képezi:
• 1987 elején 6,4 ezer
• 1988 elején 10,9 ezer
• 1989 elején 14,2 ezer
• 1990 elején 24,2 ezer
munkanélkülit regisztráltak.
A közvetítő szervek nyilvántartásában szereplő állást kereső személyek száma tehát gyorsan emelkedett, három év alatt közel négyszeresére nőtt. Ennek ellenére még 1990 elején is a munkanélkülieknek feltehetően csak kisebb hányada regisztráltatta magát. Az 1990. évi népszámlálás bevalláson alapuló és nagyságrendileg feltehetően helyes orientációt biztosító eredményei is arra engedtek következtetni, hogy az állást keresők tényleges száma a regisztráltakét valószínűleg meghaladta.
A munkanélküliség a rendszerváltozás kibontakozásának időszakában
A rendszerváltozás kezdeti időszakában még vita tárgyát képezte, hogy teljes körű lakossági adatfelvétel keretében megengedhető-e a munkanélküliséget tudakoló kérdés megjelenítése. E vita végül pozitív értelemben dőlt el, úgy, hogy az 1990. évi népszámlálás kérdőíve – négy évtized óta először – tartalmazta ezt a kérdést. Az eredmények helyes értelmezése érdekében utalni kell arra, hogy a „munkanélküliség”, mint nyíltan alkalmazott kategória ekkor még mind a számlálóbiztosok, mind a lakosság széles rétegei előtt újszerűen hatott. Nem lett volna tehát célravezető e fogalom árnyaltabb definiálása, a nemzetközi kritérium-rendszer tételes átvétele, hanem lehetőleg egyszerű meghatározásra kellett törekedni.
E szempont mérlegelése alapján az 1990. évi népszámlálás alkalmával munkanélkülinek minősültek:
• azok a munkavállalási korú nem dolgozó személyek, akik már folytattak aktív kereső tevékenységet, az adatfelvétel időpontjában azonban nem volt munkájuk, de jelezték, hogy el kívánnak helyezkedni, vagy vállalkozást kívánnak létesíteni, és ennek érdekében már megfelelő lépéseket is tettek (pl. munkaközvetítő, személyes ismerősök, újsághirdetés útján), illetve
• az első ízben elhelyezkedni kívánók, akik tanulmányaik befejezése után még nem folytattak aktív kereső tevékenységet, de szándékukban áll elhelyezkedni vagy vállalkozást létesíteni, és ennek érdekében már megfelelő lépéseket is tettek
A cenzus tehát mindenképpen teljességre törekedett, mert nem csupán azokat sorolta a munkanélküliek közé, akik állásukat elvesztették és újra el kívánnak helyezkedni, hanem az „első ízben elhelyezkedni kívánókat” is, vagyis döntően a pályakezdő fiatalokat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a „munkakeresés” fogalmának kissé nagyvonalú meghatározása, továbbá a „rendelkezésre állás” feltételének mellőzése révén a munkanélkülinek minősített személyek köre valamivel tágabb lehetett a szó klasszikus értelmében vett „munkanélküliek” csoportjánál. A munkanélküliek 1990 év eleji állapotnak megfelelő bevallás szerinti száma: 126 227 fő, a pontos értelmezés alapján inkább a „munkát keresők” számához állhatott közel, és esetleg kisebb részben tartalmazhatott olyan személyeket is, akiket inkább a „passzív munkanélküliek” kategóriájába kellene sorolnunk. (A passzív munkanélküliek közé – mint ismeretes – azok a személyek tartoznak, akik szeretnének ugyan munkát, de kedvezőtlennek ítélve elhelyezkedési esélyeiket, meg sem kísérlik az álláskeresést.)
Az akkori körülmények ismeretében mégis megállapíthatjuk, hogy a munkanélküliek országos összeírása régóta nélkülözött információs forrást jelentett, és – a vázolt problémák ellenére – nagyságrendileg helyesen tükrözte a piacgazdaságra való áttérés kezdeti stádiumában kialakuló munkanélküliséget, illetve előrevetítette annak a későbbiekben is érvényre jutó néhány főbb sajátosságát. Nem meglepő, hogy az összeírt munkanélküliek száma a munkaközvetítő szervek által 1990 januárjában regisztráltakét lényegesen meghaladta. Ebben az időszakban ugyanis jelentős „rejtett” munkanélküliség létezett, amely a későbbiek során részben manifesztálódott.
A felmérés szerint a munkanélküliségi ráta 2,7 százalék volt, ami európai viszonylatban alacsonynak számított. Jelentősnek bizonyultak azonban a megyék közötti eltérések. Az átlaghoz viszonyítva kiugróan magas arányt mutattak ki Szabolcs-Szatmár-Bereg (5,0 százalék), Borsod-Abaúj-Zemplén (3,5 százalék) és Hajdú-Bihar megyében (3,3 százalék), 2 százalék alatt maradt viszont Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megye – vagyis a nyugat-dunántúli térség – aránya. Az 1990. évi népszámlálás tehát már jelezte a később is meghatározónak tekintett alapvető regionális differenciákat. A nők aránya a munkanélküliek között már akkor is viszonylag alacsony volt (33 százalék). A munkanélküliek 10 százalékát a pályakezdők alkották. Ez a viszonylag csekély arány szintén figyelmet érdemel, mert lényeges változás kezdetét fejezi ki. A korábbi gyakorlathoz képest ugyanis újszerű gondot jelentett, hogy a munkába lépni kívánó fiatalok nem minden esetben juthattak automatikusan álláshoz, bár a fiatalok elhelyezkedésének nehézségei igazán csak a továbbiakban éleződtek ki.
1990-ben közel 100 ezer háztartásban élt munkanélküli. Az összeírt háztartások 32 százalékában nem volt aktív kereső, s ezek közül 46 ezer olyan háztartást találtak, amely munkanélkülit is magában foglalt. Különösen nehéz helyzetbe kerültek az egy szülő gyermekes családok, ahol a munkanélkülivé válás sok esetben az egyetlen keresőt érintette.
Az előbbiekből kitűnik, hogy a nyílt munkanélküliség már 1990 előtt megjelent. Ezzel párhuzamosan a „teljes foglalkoztatottság” mindaddig axiómaként hirdetett elve is korrekcióra szorult. Az 1980-as évek második felében – a rendszerváltozást megelőző átmeneti időszak egyik jellegzetességeként – a „teljes foglalkoztatottság” viszonylagosságát hirdető nézetek váltak általánossá, amelyek értelmében e kérdést nem lehet „abszolutizálni”, „dogmaként” kezelni. (E nézetek tényleges intézkedésekben is kifejezésre jutottak, amelyek „újra-elhelyezkedési támogatás”, „meghosszabbított felmondási idő” stb. címén tulajdonképpen a munkanélküli segélyezést készítették elő.)
A munkanélküliség rohamos növekedése, tömegessé válása döntően az 1990-es évek elejére esett. Az állami tulajdon privatizálása, a racionális gazdálkodás kényszere a foglalkoztatási helyzetre is jelentős befolyást gyakorolt. Tovább súlyosbította a helyzetet a hagyományos keleti piacok összeomlása és az éveken át húzódó délszláv válság is.
Az évek óta tartó magas infláció és az elszegényedés a belföldi fizetőképes keresletet is erőteljesen lecsökkentette. A magyar termékek jelentős része az igényes és amúgy is túltelített nyugati piacokon nem lehetett eléggé versenyképes.
Az 1950 utáni évtizedekben végrehajtott iparosítás egyik jellemzője a nagyvállalatoknak, illetve azok egyes részlegeinek az ország elmaradott térségeibe történő telepítése volt, de nagyszámú munkahelyet teremtettek a nagyüzemi mezőgazdaság és a hozzá kapcsolódó melléküzemági tevékenységek is. Az ebben az időszakban létrehozott iparra a nyersanyag- és energiaigényes ágazatoknak – az ország adottságaihoz képest – túlzott mértéke nyomta rá bélyegét.
A munkahely-megszűnési folyamat az ország északkeleti iparvidékén elhelyezkedő gyáregységeket az átlagosnál is nagyobb mértékben érintette. Egy-egy üzem bezárásával ezrek munkaviszonya szűnt meg (pl. Ózd, Diósgyőr). Különösen súlyos helyzet alakult ki a hátrányos helyzetű régiók kisebb településein, ahol a helyben működő vállalat, illetve telephely felszámolása a munkavállalókat jóformán az egyetlen munkalehetőségtől fosztotta meg. Az állás nélkül maradt ipari munkásoknak többnyire a mezőgazdaság sem biztosított teljes idejű foglalkoztatást. A tulajdonviszonyok átalakulása a mezőgazdaságban ugyanis azzal járt, hogy e nemzetgazdasági ágra hosszabb távon is jellemző létszámcsökkenés felgyorsult.
A létszámleépítések, csőd és felszámolási eljárások kisebb-nagyobb mértékben az ország egész területét érintették és a legtöbb nemzetgazdasági ágra – főként a primer és szekunder jellegű ágakra – kiterjedtek. Az első időszakra leginkább a kisegítő jellegű tevékenységet folytató, szakképzetlen, kevés gyakorlattal rendelkező, illetve a nyugdíjkorhatárt elért vagy annak közelében lévő munkavállalók elbocsátása volt a jellemző. Az idősebb korosztály munkaerőpiacról történő kivonulását segítették a korai nyugdíjazási formák, vagyis: a korengedményes, illetve az előnyugdíj intézményének bevezetése.
Az előbbiekkel szemben meg kell jegyezni, hogy részben a külföldi működő tőke megjelenése folytán új munkahelyek létesítésére is sor került, számuk és területi megoszlásuk azonban nem igazodott a munkaerőpiac kínálati oldalához.
1990-ben a közvéleménynek szembesülnie kellett azzal, hogy a munkanélküliség tömegessé válása elkerülhetetlen, és a munkanélküliséggel, mint a piacgazdaság egyik kísérő jelenségével folyamatosan „együtt kell élni”. A szociális piacgazdaság elveinek és a – lehetőséghez képest – gyakorlatának átvétele ugyanakkor megkövetelte, hogy a munkanélküliekről való gondoskodás az állami és társadalmi szervezetek egyik fő feladatát képezze. E gondoskodás jegyében már viszonylag korán lerakták annak az eszköztárnak az alapjait, amely a munkanélküliek segélyezésének rendszere (az ún. „passzív eszközök”) mellett kiterjedt azoknak a megoldási módoknak az alkalmazására is, amelyek segítséget jelentettek az állás nélkül maradt dolgozók számára, hogy visszataláljanak a munka világába. Ezen ún. „aktív eszközök” közül csak a legfontosabbakat kiemelve utalhatunk a munkanélküliek átképzésének különböző formáira, az új munkahelyek létesítésének előmozdítására, a munkanélkülieknek vállalkozás létesítéséhez nyújtott támogatásra és a közhasznú munkára.
Az első átfogó törvényi szabályozást „A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról” szóló 1991. évi IV. törvény jelentette. E törvény meglehetősen nagyvonalúan gondoskodott a munkanélküliek ellátásáról: a segélyezés maximális időtartamát két évben szabta meg és a bérarányosan megállapított segély havi összegét a minimálbér háromszorosában limitálta. A vázolt rendelkezés a munkanélküliek szélesebb rétegét tette érdekeltté abban, hogy a segély, illetve a későbbiekben a munkanélküli járadék folyósítása céljából jelentkezzenek a munkaközvetítő irodákban. A munkanélküliség tömegessé válásával viszont az említett törvényt ismételten módosítani kellett, csökkentve a segélyezés időtartamát, illetve a segélyösszeg felső határát. Tekintettel arra, hogy mindinkább számolni kellett a tartós munkanélküliséggel is, a segély (járadék) iránti igényjogosultság idejének lezárulása után elhelyezkedni nem tudó, és ilyen módon ellátás nélkül maradó, szociálisan hátrányos helyzetű személyek részére bevezették a munkanélküliek jövedelempótló támogatását.
A rendszerváltozás után általában már biztosítani lehetett a munkanélküliekre vonatkozó információk rendszeres gyűjtését és közzétételét. A munkaközvetítő szervezeteknél regisztrált munkanélküliek főbb adatait az Országos Munkaügyi Központ (OMK), majd annak utódszervei folyamatosan összesítették és publikálták.
E rendszer szerint regisztrált munkanélküliek: a regisztrált állást keresők közül azok, akik munkaviszonnyal nem rendelkeznek, nem nyugdíjasok és nem tanulók, foglalkoztatást elősegítő támogatásban nem részesülnek, egy adódó állás elfogadására rendelkezésre állnak és ennek érdekében együttműködnek a munkaügyi központtal.
1992-től kezdve a munkanélküliekre vonatkozó információk másik fő forrását a KSH negyedévenként, majd havonta publikált munkaerő-felmérésének eredményei képezik. E reprezentatív jellegű felmérés eredeti formájában többlépcsős rétegezett minta alapján kiválasztott 24 ezer lakást és hozzávetőlegesen 50 ezer 15–74 éves személyt érintett (a későbbiekben a mintát ismételten módosították, illetve bővítették). A munkaerő-felmérés teljeskörűsített adatai – a mintavételből adódó matematikai hibahatárok között – országosan a nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) ajánlásainak megfelelő, tehát módszertanilag nemzetközi összehasonlításra is alkalmassá tehető információkat tartalmaznak a munkanélküliség alakulásáról.
A munkaerő-felmérés szerint munkanélküliek: akik a vizsgált héten egyáltalán nem dolgoztak egy munkaórát sem teljesítettek, nem is volt állásuk, az előző négy hét során aktívan kerestek munkát és két héten belül munkába is tudtak volna állni, ha találtak volna megfelelő állást, továbbá azok, akik már találtak munkát, melyet 30 napon belül fognak elkezdeni.
A két információs forrás számszerűen kisebb-nagyobb mértékben eltérő, de az alaptendenciát tekintve azonos irányba mutat. Ez szükségszerűen következik abból, hogy a regisztrált munkanélküliek állománya a munkaközvetítők nyilvántartásán alapuló időponti létszám, a munkaerő-felmérés adatközlése pedig a reprezentatív lakossági összeírásokból adódó éves átlagot tükrözi. Ezen túlmenően azonban lényeges tartalmi, módszertani különbségek is vannak a két megfigyelés között. A regisztráció ugyanis a munkanélküliek közül eleve csak azokat vehette számba, akik a közvetítő irodánál megjelentek. A munkaerő-felmérés viszont az ismertetett ILO-ajánlás kritériumaiból indult ki. A regisztráltak között elkerülhetetlenül szerepelnek olyan személyek, akik a munkaerő-felmérés fogalmi rendszere értelmében nem minősülnek munkanélkülinek, és fordítva a munkaerő-felmérésben olyanok is megjelenhetnek, akik ténylegesen beletartoznak a „munkanélküli” fogalmába, de a munkaközvetítő szerveknél nem vetették magukat nyilvántartásba.
A regisztrált munkanélküliek állománya 1993-ig drasztikusan emelkedett: 1993 januárjában közel 700 ezer főt tett ki, ami a két évvel korábbi létszámnak majdnem hétszeresét jelentette, 13 százalékot meghaladó munkanélküliségi ráta mellett. A regisztrált létszám 1993-ban átmenetileg valamivel át is lépte a 700 ezres határt, ezt követően azonban fokozatosan csökkent. Az 1992-ben induló munkaerő-felmérés 1993-ra szintén növekedést, majd a továbbiakban csökkenést jelzett. Itt jegyezzük meg, hogy az 1996. évi mikrocenzus előkészítéseként 1994 őszén próbaszámlálást tartottak, amelynek feldolgozása alapján a munkanélkülinek tekintett személyek száma 595 ezer volt; tehát nem érte el a regisztráltak állományát, de a munkaerő-felmérés szerinti létszámot meghaladta. Ez az adat némileg kontrollnak is tekinthető, ami igazolja, hogy a munkanélküliek lehetséges száma lényegében abban az intervallumban helyezkedik el, amelyet az egyik oldalon a regisztráció, a másik oldalon a munkaerő-felmérés meghatároz. Valótlanok voltak tehát azok a helyenként napvilágot látott feltételezések, amelyek 1 milliós nagyságrendű munkanélküliségre utaltak.
A munkanélküliséggel kapcsolatos információk az 1996. évi mikrocenzus tükrében
Az 1996. évi mikrocenzus alkalmával – az 1990. évi népszámlálásnál követett gyakorlathoz hasonlóan – összeírták a nem dolgozó, munkát kereső személyeket. A „munkát kereső” kritériumát azonban olyan értelemben pontosították, hogy kitűnjön a munka keresésének aktív jellege. (A kérdőív szerint azt a személyt kellett munkát keresőnek minősíteni, aki a mikrocenzus eszmei időpontját megelőző 4 héten munkát keresett a következő módok valamelyikével: állás után érdeklődött a munkaügyi központnál, vagy magán-munkaközvetítőnél; közvetlenül megkeresett munkáltatókat; hirdetést adott fel, hirdetésre válaszolt; rokonoknál, ismerősöknél érdeklődött.)
Munkanélkülinek – a munkát keresők körén belül – csak az minősülhetett, aki az ILO ajánlása szerinti „rendelkezésre állás” kritériumának is eleget tett, vagyis jelezte, hogy 2 héten belül munkába tud állni.
Meg kell jegyezni, hogy a mikrocenzusnak a munkanélküliségre, valamint ezzel együtt a gazdaságilag aktív népességre és a foglalkoztatottságra vonatkozó adatai és az ezek alapján számított mutatók közvetlenül nem vethetők egybe a munkaerő-felvétel hasonló tartalmú adataival és mutatóival. Figyelembe kell venni, hogy a munkaerő-felvétel – ellentétben a népszámlálások és mikrocenzusok gyakorlatával – nem meghatározott eszmei időpontra vonatkozik, hanem – az említettek értelmében – folyamatos jellegű, és 1992–1997 között negyedévenként került közlésre. A mikrocenzus többcélú összeírás, amelynek nem egyedüli témája a foglalkoztatás és munkanélküliség. Ezért – az egységes módszertani alapelvek alkalmazása mellett – nem terjedhetett ki e tárgykör minden részletére. Az eltérő követelmények és feltételek között nyert eredmények több vonatkozásban hasonló következtetésekre vezetnek, ami bizonyítja, hogy a reprezentatív lakossági adatfelvételek lényegében körülhatárolják a foglalkoztatottság és munkanélküliség adott időszakra jellemző mértékét, főbb sajátosságait. Ehhez kapcsolódik, hogy a mikrocenzus alkalmával – az ELAR-felvételektől eltérően – az intézeti háztartásokban élőket is összeírták, továbbá, hogy a minta nagysága (2 százalék) lényegesen nagyobb, mint az ELAR keretében rendszeresen végzett felvételeké. Ez a körülmény lehetővé teszi, hogy a főbb mutatók tekintetében számos részletet, mint például a területi (megyei) információkat is viszonylagos biztonsággal értékelni tudjuk.
A mikrocenzus során a munkát kereső 14–74 éves személyek összes száma 629 ezer főt tett ki, akiknek többsége (381 ezer fő) a férfiak, kisebb része (248 ezer fő) a nők közül került ki. A munkát keresőknek csak elhanyagolható része: 6,4 ezer fő (1 százalék) volt munkavállalási koron felüli (ebből férfi: 2,4 ezer fő, nő: 4 ezer fő).
A nyugdíjas korban lévő népességtől eltekintve tehát 622 ezren kerestek munkát, közel ötször annyian, mint az 1990. évi népszámlálás alkalmával. A munkavállalási korú állást keresők többségét (379 ezer fő, 61 százalék) szintén a férfiak alkották, míg a nők közül csak nem egészen kétötöd részük került ki.
Az elhelyezkedéssel kapcsolatos gondokat már önmagában is kifejezi az a körülmény, hogy az e rétegbe tartozóknak több, mint egyharmada a mikrocenzus időpontjában több, mint egy éve volt állástalannak tekinthető. Különösen aggasztó azoknak a helyzete, akik két évnél is hosszabb ideje kísérleteztek az elhelyezkedéssel. Ez utóbbiakhoz a munkát keresőknek egyötödét lehetett sorolni.
Meg kell jegyezni, hogy a férfiak helyzete ebből a szempontból kedvezőtlenebb képet mutatott, mint a nőké. A munkanélküli férfiaknak ugyanis 40 százaléka, a nőknek 33 százaléka keresett egy évnél hosszabb ideje munkát. A két évnél is hosszabb ideje munkát keresők aránya a férfiaknál 22 százalékot, a nőknél 18 százalékot tett ki.
Különösen az idősebb – 50 éven felüli – férfiak találtak állásuk, illetve kereső foglalkozásuk elvesztése esetén nehezen munkát, amit a hosszú munkakeresési időtartam is bizonyít. Amennyiben tehát a munka nélkül maradt idősebb férfiak helyzetét nem lehet különböző módokon (például előnyugdíj, korengedményes nyugdíj juttatásával) rendezni, az e csoportba tartozókat az elhelyezkedés esélye szempontjából jogosan lehet „halmozottan hátrányos helyzetű” rétegnek tekinteni.
A munkát kereső 622 ezer személynek több, mint négyötöde (501 ezer fő) jelezte, hogy állásajánlat esetén két héten belül munkába tud lépni. Amennyiben az előbbiekhez – túlmenően a szigorúan vett nemzetközi ajánlások körén – a 3–4 héten belül elhelyezkedni tudókat is hozzászámítjuk, a munkát keresők öthatod része (519 ezer fő) vehető figyelembe. A munkába állás tényleges szándékát illetően jogos kétség azoknál merülhet fel, akik egy hónapnál hosszabb időt jelöltek meg, vagy bizonytalan választ adtak.
A hazai viszonyokból kiindulva nem lehet mellőzni azt a szempontot, hogy a munkanélküliség után ismét munkába állóknak – különösen, ha kötött munkaidejű állásba lépnek, ami esetleg lakóhelyüktől távol fekszik (csak hosszabb utazással, ingázással közelíthető meg) – az ebből adódó életforma-változáshoz huzamosabb időre lehet szükségük. Számolni kell ugyanis olyan nehézségekkel, mint például a gyermekek elhelyezése, a beteg családtagok ellátásának megoldása, az új munkahelyhez közelebb fekvő lakás vagy legalább ideiglenes szállás szerzése. Ez utóbbi problémára külön is utalnunk kell, tekintettel arra, hogy a hátrányos helyzetű térségekben általában az ingatlanok, lakások is leértékelődtek, és a zömmel e területeken élő munkanélküliek többnyire csak nehezen lehetnek képesek a munkaerő szempontjából számba jöhető fejlettebb térségek magasabb ingatlan, illetve lakásárait kifizetni, vagy akár a bérleti (albérleti) díjakat tartósan fedezni. A jól szervezett, fejlett piacgazdaságokban e kérdések megoldása feltehetően kevésbé időigényes, továbbá a gazdaságilag aktív népesség inkább felkészült az átmeneti munkanélküliséggel járó pályamódosítások megoldására.
A családi problémákra, a családi lekötöttség hatására vall, hogy a férfiak valamivel nagyobb arányban mutatkoztak képesnek az azonnali, vagy rövid időn belüli munkába lépésre, mint a nők. A férfiaknak 83 százaléka, a nőknek 76 százaléka jelezte, hogy két héten belül munkába állhat.
Az egyes korcsoportok között a „rendelkezésre állás” időhatára tekintetében a férfiaknál nem mutatkoztak szignifikánsnak minősíthető differenciák. Az említett problémákat, főleg a gyermeknevelés gondjait jelzi, hogy a „két héten belüli rendelkezésre állás” mutatójának értéke a 20–29 éves nők körében némileg alacsonyabb az átlagnál.
A „munkát keresők” kategóriájába olyan személyek is tartoznak, akik nem sorolhatók be a gazdaságilag aktív népességbe, és ezért a „munkanélküliek” szorosan vett csoportjában sem szerepelhetnek. Ez vonatkozik a gyermekgondozási ellátásban részesülőkre, minthogy – amennyiben nem foglalkoztatottak – megélhetésük alapját elvben a gyermekgondozás címén járó juttatás képezi, vagyis gazdaságilag inaktívak. A gyakorlatban azonban mégis megjelenhetnek a munkaerőpiacon, minthogy számolnak a munkáltató megszűnésével, illetve más olyan tényezőkkel, amelyek miatt a segélyezést követően állástalanokká válhatnak. Érthető tehát, hogy a mikrocenzus időpontjában közel 8 ezer gyermekgondozási ellátásban részesülő személy jelezte, hogy munkát keres. Többségük a „rendelkezésre állás” kritériumának is megfelelt. A munkát keresők körében voltak továbbá munkavállalási korú nyugdíjasok és járadékosok is, akik zömmel szintén hajlandónak mutatkoztak arra, hogy kellő időben rendelkezésre álljanak. Ez utóbbi csoport helyzete az előbbinél problematikusabbnak tűnik, mivel a munkavállalási korú nyugdíjasok között rokkanttá nyilvánítottak, valamint előnyugdíjban, korengedményes nyugdíjban részesülők is lehettek, akiknél a nyugdíj megállapításának célja éppen a munkanélküliség elkerülése volt. Tény azonban, hogy igényeikkel a munkaerőpiacon megjelentek. Ezek száma természetesen még valamivel magasabb akkor, ha az öregségi nyugdíjban részesülő, nyugdíjkorhatáron felüli személyeket is figyelembe vesszük.
A mikrocenzus fogalmi rendszere szerint 484 ezer személy minősült munkanélkülinek. Az előbbiekben említett tényezők alapulvételével ehhez további mintegy 15–20 ezer fő, a rendelkezésre állási idő 3–4 hétre való kiterjesztése esetén ezenkívül még 20–30 ezer fő járulhatott, akiknek megjelenésével a munkaerőpiacon reálisan számolni lehet. A teljeskörűsítésből adódó bizonytalansági tényezőt is mérlegelve, mintegy félmillióban (legfeljebb 520–530 ezer főben) határozható meg a szigorúan vett munkanélküliek és az elbírálás módjától függően munkanélküliként kezelhető álláskeresők együttes létszáma.
Tekintettel arra, hogy a vitatható állomány a nagyságrendet érdemben nem módosítja, a munkanélküliség kor, iskolázottság és terület szerinti struktúrájának megállapításánál a mikrocenzus definícióját alkalmazzuk. (A jelzett bizonytalansági tényezők a fő strukturális mutatókat érdemben nem befolyásolhatják, és a munkanélküliségi rátánál is legfeljebb néhány ezrelékes eltolódást idézhetnek elő.)
A „munkát keresőként” összeírtak azon része, akik a huzamosabb idő (több, mint egy hónap) után munkába állni tudókból, valamint az eleve bizonytalan választ adókból tevődött össze, lényegében a „passzív munkanélküli” kategóriához áll közel. Ide hozzávetőlegesen 100 ezer fő sorolható, akik esetében a mielőbbi elhelyezkedést szolgáló aktív munkakeresés tényét valóban vitatni lehet.
A mikrocenzus alkalmával azt a kérdést is feltették a munkát kereső személyeknek, hogy szerepelnek-e a munkaközvetítő szervek hivatalos nyilvántartásában. A válaszokból kitűnt, hogy a ténylegesen munkanélkülinek tekinthető összeírtaknak több, mint négyötöde egyúttal regisztrált is volt, a fennmaradó részbe tartozók azt vallották, hogy nem vették őket hivatalosan nyilvántartásba. (Ez utóbbiak köre több, mint 90 ezres létszámot takar.)
A munkát keresők teljes körét vizsgálva a nem regisztrált személyek száma és aránya nagyobb az említettnél. E tágabb körön belül 79 százalékot tett ki a regisztráltak és 21 százalékot a nem regisztráltak aránya, vagyis az utóbbiak száma meghaladta a 130 ezret.
1996-ban a mikrocenzus definíciója szerint munkanélkülinek minősülő 484 ezer személy többségét, 64 százalékát a férfiak alkották, míg a nők aránya a férfiakénál lényegesen alacsonyabb, 36 százalék volt. A munkanélküliek körén belül a férfiak túlreprezentáltságát a munkanélküliségi ráták is bizonyítják. A mintegy 12 százalékos átlaggal szemben ugyanis a férfiaknál csaknem 14 százalékos, a nőknél 10 százalékos rátát lehetett számításba venni.
Ennél is jelentősebb differenciák adódnak, ha a munkanélküliséget kor szerint vizsgáljuk. A legfiatalabb korcsoportba tartozó gazdaságilag aktívaknak (20 éven aluliaknak) közel egyharmada munkanélküli volt. A rendkívül nagy arányban nyilvánvalóan szerepet játszott az a körülmény, hogy ezen évjáratok körében számszerűen nagy súlyt képeznek a csak általános iskolai végzettséggel rendelkezők.
Érthető, hogy a fiatalságon belül a 20–24, valamint a 25–29 évesek korcsoportjába tartozók munkanélküliségi rátája már csak a felét, illetve kevesebb mint felét tette ki a 20 éven aluliak munkanélküliségi arányának, hiszen ez utóbbi korcsoportokba már a magasabb szakképzettséggel, iskolázottsággal rendelkezők is beletartoztak. Emellett – főleg a 25–29 évesek – életkoruknál fogva jelentősebb gyakorlatra is szert tehettek. Mindemellett az utóbbi két korcsoport munkaerő-piaci pozíciói is kedvezőtlenebbek voltak az átlagosnál. A 14–24 éves, gazdaságilag aktív népességnek együttesen kereken egyötödét, a 14–29 éveseknek több, mint egyhatodát kellett munkanélkülinek tekinteni.
A középgenerációhoz sorolható korcsoportokat (30–49 évesek) vizsgálva megállapítható, hogy a 30–34, illetve a 35–39 évesek munkanélkülisége az átlaghoz közeli értéket mutatott, a 40 éven felülieké annál valamivel kedvezőbben alakult.
A nagy tapasztalattal rendelkező, jelentős részben szakképzett középkorú dolgozókat – kivéve az egészségi vagy egyéb okokból hátrányos helyzetben lévőket – általában az 1990-es évek közepén sem fenyegette lényeges mértékben az elbocsátás veszélye. Egyes rétegekben azonban (mint például a zsugorodó állami nehézipar munkavállalói; a bányászok) már a középgeneráció is veszélybe kerülhetett.
Az 50 éven felüliek munkanélküliségi rátája alacsonynak bizonyult, ami azonban nem fejezte ki valós helyzetüket. Egyrészt utalni kell arra, hogy az állásukat, munkájukat elvesztő idősebb dolgozók jelentős része – a megfelelő jogosultság fennállása esetén – éppen a munkanélküliség alternatívájaként választotta a korhatár előtti nyugdíjazás lehetőségét. Kétségtelen továbbá, hogy előrehaladottabb életkorban fokozódik a tartós egészségromlás, megrokkanás veszélye. Érthető tehát az idősebb korcsoportoknál a rokkant nyugdíjban részesülők viszonylag nagy hányada. A 1990-es évek első felében a rokkantnyugdíjazás iránti kérelmek száma a korábbiakhoz képest is lényeges mértékben növekedett. Feltételezhető, hogy a jelenség mögött részben a munkanélküliség elkerülésének szándéka húzódott meg. Másrészt indokolt felhívni a figyelmet arra, hogy az idősebb korban munka nélkül maradók – ha nincs módjuk a nyugdíjba vonulás valamelyik formáját választani – a fiatalabbaknál eleve hátrányosabb helyzetbe kerülnek, ami tartós munkanélküliséget, majd esetleg a munkaerőpiacról való kiszorulást („passzív” munkanélküliség, reményt vesztettek csoportjába kerülés) eredményezhet.
A mikrocenzus – a mintavételből adódó korlátok figyelembe vétele mellett – módot adott a munkanélküliség fő területe jellemzőinek bemutatására.
E jellemzők egyrészt településtípusok, másrészt régiók szerint értékelhetők. A településtípusok szerinti értékelés arra vall, hogy a 1990-es évek közepére a települések jellege, „hierarchiája” szerinti különbségek már meghatározó jelentőségre tettek szert. A munkanélküliségi ráta a fővárosban volt a legalacsonyabb, de a megyeszékhelyeken is az országos átlag alatt maradt, a nem megyeszékhely jellegű városokban lényegében megfelelt az országos átlagnak, végül a községekben számottevően meghaladta az országos szintet. A falvakban élők esélye a munkanélküliségre közel kétszer akkora volt, mint a fővárosban élőké.
A munkanélküliségi ráta értékét hasonló mértékben befolyásolta a regionális elhelyezkedés. A kedvezőtlen adottságú régiókban (Észak-Magyarországon, az Észak-Alföldön) e mutató értéke 18 százalék körül volt, szemben a nyugat-dunántúli és közép-magyarországi régió 8–9 százalék közötti arányával. Elmondható tehát, hogy a hátrányos helyzetű térségekben mintegy kétszer akkora munkanélküliséggel kellett számolni, mint a földrajzi adottságaiknál és hagyományaiknál fogva előnyösebb pozíciójú országrészekben.
A munkanélküliség az ezredforduló idején
Az 1996. évi mikrocenzus és a 2001. évi népszámlálás közötti időszakban a munkanélküliség mértékének már korábban megindult fokozatos csökkenése folytatódott. A 2001. évi népszámlálás 416 ezer munkanélkülit mutatott ki, ami annyit jelent, hogy a munkanélküliek állománya ebben a periódusban évente átlagosan közel 14 ezer fővel csökkent. A fokozatos javulást a munkanélküliségi ráta alakulása is bizonyítja. E mutató értéke az 1996. évi 12 százalékról 10 százalékra változott.
A regisztrált munkanélküliek állományának alakulása ezt az alaptendenciát visszaigazolta: az évtized közepéhez képest mintegy 100 ezer fővel, 400 ezerre esett vissza a munkaközvetítő szervek által regisztrált munkanélküli személyek létszáma.
A KSH folyamatos reprezentatív munkaerő-felmérése szintén hasonló alaptendenciát jelez. Meg kell azonban jegyezni, hogy a 2001. évi népszámlálás munkanélküliséggel kapcsolatos adata magasabb értéket mutat, mint a KSH folyamatos munkaerő-felmérésének vonatkozó információja. Ennek egyik oka, hogy a népszámlálás – az ILO fogalmi rendszerén belül maradva ugyan – a kérdőív terjedelmi és kérdezésének időkorlátai miatt nem vizsgálhatja olyan részletesen a munkanélküliség problémáját, mint a munkaerő-felmérés, abban a vizsgálatban ugyanis mód van ún. kontrollkérdések segítségével a munkanélküliek számát pontosabban megállapítani. A munkaerő-felmérésben pl. azt a személyt, aki a munkáltatójánál felmondási idejét tölti és munkanélkülinek mondja magát, a foglalkoztatottak közé számítják. A népszámlálásnál viszont a téves megjelölés korrigálására nincs lehetőség, mivel nincs a felmondásra vonatkozó kiegészítő kérdés. E két adatfelvétel eredményeinek eltérése más országok statisztikai adatszolgáltatásában is jelentkezik. A népszámlálás munkanélküliségi adatai azonban a számszerű eltérés ellenére strukturális szempontból hasonló tendenciákat mutatnak a munkaerő-felmérésből származó információkkal. Így az adatok egyfelől a munkanélküliség területi különbségeit, a munkanélküliek demográfiai, háztartási, családi és lakásjellemzőit is bemutatják, másfelől biztosítják a más országok népszámlálási adataival történő összehasonlítást.
A munkaerő-felmérés újabb adatai arra vallanak, hogy a 2001. évi népszámlálás időpontját követő mintegy másfél éves időszakban folytatódott a munkanélküliek lassú lemorzsolódása. A későbbiekben azonban e folyamat megállt, sőt némi növekedés következett be. Jelenleg még nem lehet megítélni, hogy ez az újabb növekedés tartós tendencia kezdetét jelenti-e, vagy csupán átmenetileg ható tényezők következménye.
Összességében megállapítható, hogy a munkanélküliség mértéke, struktúrája a 2001. évi népszámlálás óta csak kevéssé módosult, az akkori információk most is hasznosítható tájékoztatást nyújtanak.
A 2001. évi népszámlálás – az 1996. évi mikrocenzust is ideértve – a rendszerváltozás óta a harmadik cenzus jellegű adatfelvétel, amikor sor kerülhetett a nem dolgozó, munkát kereső személyek összeírására. A „munkát kereső” kritériumát úgy határoztuk meg, hogy egyrészt kitűnjön a munka keresésének időtartama, másrészt ide tartozzanak a nyugdíjasok, valamint gyermekgondozási ellátásban részesülők is, amennyiben nem dolgoznak, de el kívánnak helyezkedni.
A munkát keresők körén belül munkanélkülinek csak az minősülhetett, aki – összhangban az ILO kritériumrendszerével – a „rendelkezésre állás” feltételének is eleget tett, vagyis jelezte, hogy két héten belül munkába tud állni.
A munkanélküliek köre tehát eleve szűkebb volt, mint a munkát keresőké. A 2001. évi népszámlálás kérdőíve ezenkívül arra is módot adott, hogy információt kapjunk a „reményt vesztettek” vagy „passzív munkanélküliek” csoportjáról, amelybe azok a személyek sorolhatók, akik azért nem keresnek munkát, illetve azért hagyták abba az álláskeresést, mert az elhelyezkedést reménytelennek ítélték. A kérdőívben ezért külön kérdés szerepel, amely a munkát nem keresőktől tudakolja passzivitásuk fő indokát: azért nem keres munkát „mert úgy gondolja, hogy úgysem talál megfelelő munkát”, vagy „nem keres egyéb okból”. Az előbbi választ adók képezik a passzív munkanélküliek csoportját, az utóbbiaknál a munkakereséstől való távolmaradást tovább nem részletezett, de a munkaerő-piaci helyzettel összefüggésbe nem hozható okok (például egészségi állapot, családi körülmények) indokolhatják.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
A MUNKANÉLKÜLIEK FŐBB DEMOGRÁFIAI ÉS FOGLALKOZÁSI JELLEMZŐI
A mikrocenzus és a népszámlálás közötti öt éves időszakban a munkanélküliség csökkenése a népesség legtöbb korcsoportjára jellemző volt. Ez alól azonban éppen a legfiatalabbak és az idősebbek jelentettek kivételt. A 15–19 évesek munkanélküliségi rátája gyakorlatilag változatlan maradt: 2001-ben az öt évvel korábbi arányhoz hasonlóan meghaladta a 32 százalékot; a 20–24 éveseké pedig csak minimális mértékben (16,2 százalékról 15,5 százalékra) esett vissza. A 25–39 év közötti népesség körében jól érzékelhető a ráta értékének javulása: mintegy 2–3 százalékpontos negatív irányú elmozdulás mutatható ki. A 40–49 évesek eredetileg is viszonylag alacsony munkanélkülisége viszont már csak kevéssé mérséklődött (a ráta értéke az utóbbi korcsoportokban nem egészen 1 százalékponttal módosult). Az 50–54 évesek korcsoportjában a munkanélküliség mutatója változatlan maradt. Némi (1 százalékpontos) növekedés az 55–59 évesek csoportjában következett be, de a ráta 2001. évi értéke a kimutatott romlás után is alacsony (6 százalék).
A 2001. évi népszámlálás – az 1990. évi népszámláláshoz és az 1996. évi mikrocenzushoz hasonlóan – azt bizonyította, hogy a férfiak munkanélkülisége nagyobb mértékű, mint a nőké. A 416 ezer munkanélküli közül 256 ezer (61,5 százalék) férfi volt, és csak 160 ezer (38,5 százalék) került ki a nők közül. A férfiak munkanélküliségi rátája 11,3 százalék, a nőké 8,7 százalék volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy 1996–2001 között a két nem közötti különbség némileg mérséklődött.
A 15 éves és idősebb gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség megoszlása és a munkanélküliségi ráta korcsoportonként 1996, 2001
A 2001. évi munkanélküliségi adatok demográfiai vonatkozásait részleteiben értékelve megállapítható, hogy a korcsoportos adatok továbbra is egyértelműen a pályakezdő fiatalok átlagosnál nagyobb mérvű munkanélküliségére utalnak. A 15–19 évesek munkanélküliségi rátája közel egyharmados értéket mutat, amit érthetővé tesz az a körülmény, hogy az ilyen korban munkába lépni szándékozók lényegében olyan pályakezdők, akik nem rendelkezhetnek magasabb iskolázottsággal, vagy szakképzettséggel. A 20–24 évesek munkanélküliségi rátája (15,5 százalék) még mindig az átlagos érték másfélszeresét jelenti, de a 25–29 éveseké (11 százalék) csupán kevéssel haladja meg az átlagos szintet.
Összességében a fiataloknál, akár a 15–24 éveseket, akár a 15–29 éveseket vesszük tekintetbe, az átlagosnál kedvezőtlenebb munkanélküliséggel kell számolni (17,9, illetve 14,4 százalékos munkanélküliségi ráta).
A középgenerációhoz sorolható korcsoportoknál (30–49 évesek) a munkanélküliségi ráta együttes értéke 9,1 százalék, 1 százalékponttal alacsonyabb az átlagosnál. Ezen belül a 30–34 évesek munkanélküliségi rátája megfelel az átlagos szintnek, majd a korral együtt haladva fokozatosan csökken: a 45–49 éveseké csak 8 százalék. Bizonyos, hogy a nagy tapasztalattal rendelkező, jelentős részben szakképzett és rendszerint munkaképességük teljében lévő középkorú dolgozókat általában viszonylag kevéssé fenyegeti az állásvesztés veszélye. Egyes munkaterületeken azonban a középgeneráció is veszélyeztetett lehet. Ez vonatkozik a piaci viszonyok miatt felszámolásra kerülő cégek dolgozóira. Figyelembe kell venni, hogy az ilyen esetekben a pályamódosítás – főleg a 40–49 évesek esetében – problémát okozhat.
Az 50 éven felüliek munkanélküliségi rátája viszonylag alacsony: 6–7 százalék körüli értéket mutat. Ez azonban nem érzékeltetheti valós helyzetüket. Egyrészt utalni kell arra, hogy az állásukat, munkájukat elvesztők jelentős része e korcsoportokban jogosultságot szerezhetett a korkedvezményes nyugdíj, előnyugdíj igénybevételére. Az állásukat elvesztő 50 éven felüli dolgozók, amennyiben az öregségi nyugdíj korhatárát még nem érték el, a munkanélküliség helyett – érthető módon – inkább a korhatár előtti nyugdíjazás valamelyik formáját választották az elmúlt évek során. Változatlanul igaz továbbá, hogy az 50 éven felüli évjáratoknál fokozódik a tartós egészségromlás, megrokkanás veszélye, érthető tehát náluk a rokkantnyugdíjban részesülők viszonylag nagy hányada. Az 1990-es évek második felében is a rokkantnyugdíjazás iránti kérelmek a korábbiaknál nagyobb száma mögött nyilvánvalóan nem kevés esetben a munkanélküliség elkerülésének szándéka állt. Indokolt itt utalni az előbbiekből következő azon tényre is, hogy az 50 éven felüli életkorban munkanélkülivé válók – ha nincs módjukban a nyugdíjba vonulás valamelyik formáját választani – eleve hátrányos helyzetbe kerülnek, ami megnyilvánulhat a tartós munkanélküliségben, sőt esetleg a munkaerőpiacról való kiszorulásban.
Már az elmúlt évtizedekben egyértelművé vált, hogy a legmagasabb iskolai végzettség a munkanélküliség alakulása tekintetében lényeges differenciáló tényezőt jelent, amelynek fennállásával hosszabb távon is számolni kell.
A 2001. évi népszámlálás idején az általános iskola 8. évfolyamát végzett, vagy annál alacsonyabb iskolázottsággal rendelkező 15 éves és idősebb gazdaságilag aktív népességnek közel egyötöde volt munkanélküli, ami a munkanélküliségi ráta átlagos szintjének kétszeresét tette ki.
Az érettségi nélkül középfokú szakképzettséget szerzettek munkanélküliségének mértéke már csak kevéssé haladja meg az átlagot, az érettségizetteké az átlagosnál alacsonyabb volt.
A legelőnyösebb helyzetben az egyetemet, főiskolát végzettek vannak. A felsőfokú végzettségűek munkanélküliségi rátája (2,2 százalék) nem sokkal haladta meg az átlagos szint egyötödét.
Az iskolázottság differenciáló hatása a férfiaknál még erőteljesebben jelentkezik, mint a nőknél. Az alacsony iskolázottság a férfiak esetében fokozott hátránnyal jár.
A foglalkoztatottak és a munkanélküliek a legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint, nemenként
Az adatok értékelése kapcsán fel kell hívni a figyelmet arra a körülményre, hogy a rendszerváltozást követő években ugrásszerűen megnőtt a felsőfokú oktatási intézményekbe felvett hallgatók száma. Az adott egyetemen, főiskolán folyó oktatás időtartamától függően néhány éven belül a fiatalok bejezték tanulmányaikat, és megjelentek a munkaerőpiacon, érzékelhetően növelve a magasan kvalifikált munkaerő kínálatát. A 2001. évi népszámlálási adatok azt bizonyítják, hogy ez a növekedés az ezredfordulóig még nem okozott érdemleges gondot, hiszen a diplomások munkanélkülisége viszonylag igen alacsony szinten maradt. Legújabban azonban már helyenként fokozódnak a fiatal diplomások elhelyezkedési gondjai. E gondok azonban egyelőre nem elsősorban a munkanélküliségi arány romlásában jutnak kifejezésre, hanem abban, hogy a magasan képzett fiatalok egy része csak olyan munkakörben helyezkedhet, ahol képzettségét nem hasznosíthatja.
A munkanélküliek eredeti tevékenység, foglalkozás szerinti összetétele
A munkanélküliek életkorára, iskolázottságára, életkörülményeire vonatkozó információk egyértelműen jelzik, hogy a munkanélküliség mértékét jelentős differenciáló tényezők befolyásolják. Sajátos differenciáló tényező lehet a munkanélküli eredeti foglalkozása is, hiszen a 1990-es évek folyamán lezajlott elbocsátások, leépítések eltérően érintették a különböző tevékenységi területeket.
Ebben a vonatkozásban eligazítást adhat, ha a foglalkoztatottak tényleges foglalkozási összetételét egybevetjük a munkanélküliek korábbi – munkanélkülivé válás előtti – foglalkozási struktúrájával.
A 2001. évi népszámlálás alapján ez az összehasonlítás elvégezhető, mert egyrészt rendelkezésre állnak a foglalkoztatottak foglalkozások egységes osztályozási rendszere (FEOR) főcsoportjai szerinti megoszlására, másrészt – ugyanebben a rendszerben – a munkanélküliek eredeti foglalkozási megoszlására vonatkozó adatok. Az adatok egybevetésénél mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a foglalkoztatottak esetében az információk az összeírás időpontjában érvényes tényleges állapotot tükrözik, míg a munkanélküliek utolsó foglalkozása – a munkanélküliség időtartamának megfelelően – korábbi helyzetet fejez ki. (A huzamosabb ideje munkanélkülieknél ez a különbség egy-két évet, vagy akár még több időt is jelenthet.) A munkanélküliek kisebb hányada emellett ténylegesen pályakezdő, aki korábban nem folytatott aktív kereső tevékenységet.
Egyértelműnek tűnik, hogy a szellemi foglalkozásúak körében a munkanélkülivé válás valószínűsége kisebb, mint a fizikai foglalkozásúaknál. A foglalkoztatottaknak ugyanis mintegy kétötöde, a munkanélkülieknek csak egyhetede tartozott a szellemi rétegbe. (Az említettek értelmében az előbbieknél a tényleges, az utóbbiaknál a munkanélkülivé válás előtti foglalkozást alapul véve.)
A fizikai rétegen belül a szolgáltatás fizikai tevékenységet folytatók esélye a munkanélküliségre viszonylag mérsékeltnek mondható, minthogy a szolgáltatási szféra fejlődése igényli a megfelelő szakképzettséggel rendelkező dolgozók szélesebb körben való alkalmazását.
A foglalkoztatottak a jelenlegi, a munkanélküliek az utolsó foglalkozási főcsoport szerint
Kevésbé előnyös a helyzet a mezőgazdasági és erdőgazdálkodási, valamint az ipari-építőipari dolgozók foglalkoztatási főcsoportjában. A nehézipart sújtó ismert folyamatok eredményeként különösen sok vas- és fémipari dolgozó, valamint a beruházások huzamosabb ideig tartó stagnálása miatt számos építőipari munkás vált munkanélkülivé.
A munkanélküliség a legsúlyosabb problémát a segédmunkások körében jelenti, akiknek helyzetét a szakképzettség hiánya és az alacsony iskolai végzettség is nehezíti. Jellemző, hogy a foglalkoztatottaknak csak 7 százaléka, a munkanélkülieknek viszont – a munkanélkülivé válásuk előtti helyzetet alapul véve – közel egyötöde tartozott a segédmunkások kategóriájába.
A munkát keresők helyzete
A népszámlálás alkalmával összeírt 624 ezer fős 15 éven felüli munkát kereső népesség kétharmad része (66,7 százaléka), 416 ezer fő megfelel a „rendelkezésre állás” nemzetközi kritériumának (két hét). További 6,1, illetve 6,4 százalékot (38 ezer, illetve 40 ezer főt) érdemben szintén munkanélkülinek lehet tekinteni, mert az ezekbe a csoportokba tartozók az adatfelvétel alkalmával úgy nyilatkoztak, hogy bár nem két héten belül, de három-négy hét, vagy egy-három hónap múlva munkába tudnának állni. A munkába állás lehetséges ideje eltolódásának okai e kategóriák esetében különfélék lehetnek. Feltehetően az esetek jelentős részében szerepet játszhat a lakáskérdés, esetleg az egészségi állapot, vagy az ellátásra szoruló hozzátartozók helyzetének megoldatlansága.
Vitatható azoknak a helyzete, akik hosszabb, három hónapot is meghaladó időhatárt jelöltek meg a munkába állásra vonatkozóan (24 ezer fő, 3,8 százalék).
Végül: a munkát keresők viszonylag nagy hányada, 17 százaléka (106 ezer fő), nem tudott vagy nem kívánt megjelölni olyan időpontot, amikor munkába állhatna. Ez utóbbiaknál megkérdőjelezhető a valós, aktív munkakeresés ténye; érdemben inkább a passzív munkanélküliekhez lennének sorolhatók.
Az adatok egybevetése a mikrocenzus információival arra utal, hogy növekedett azoknak az aránya, akik nem feleltek meg a „rendelkezésre állás” kritériumának. Öt évvel korábban ugyanis az érintettek négyötöd része még úgy nyilatkozott, hogy két héten belül munkába tudna állni, és csupán 3, illetve 5 százalékuk jelezte, hogy három-négy hét, illetve egy hónap, vagy annál hosszabb idő után lenne képes a munkavállalásra. Különösen feltűnő a bizonytalanok hányadának közel 5 százalékpontot jelentő növekedése.
A 15–59 éves munkát keresők a munkába állás tervezett ideje és korcsoport szerint 1996, 2001
Az elhelyezkedéssel kapcsolatos gondokat jelzi, hogy a 2001. évi népszámlálás időpontjában az érintettek többsége legalább fél év óta, sőt jelentős hányada, több mint egyharmada több mint egy év óta keresett munkát. Különösen aggasztónak lehetett tekinteni azoknak a helyzetét, akik két évnél is hosszabb ideje kísérleteztek az elhelyezkedéssel. Az utóbbiak hányada egyhatod részt ért el. Az életkor előrehaladásával az elhelyezkedési lehetőségek általában romlottak, az 50–54 éveseknek mintegy fele, az 55 éven felülieknek pedig a többsége keresett egy évet meghaladó idő óta munkát.
Az ismertetett kedvezőtlen arányok ellenére megállapítható, hogy a népszámlálást megelőző öt éves periódusban a munkakeresés időtartamát illetően némi javulás következett be. A mikrocenzus időpontjában ugyanis a hat hónapnál hosszabb ideje munkát keresők többsége még jelentősebb volt: közel kétharmadot tett ki. A javuló tendencia a tartós munkanélküliség szempontjából legkritikusabb helyzetben levő rétegnél, a két évnél hosszabb ideje munkát keresőknél is érzékelhető volt: e csoport részaránya ugyanis 1996-ban elérte az egyötödöt, tehát meghaladta a népszámlálás alkalmával kimutatott értéket.
A munkát keresők a munkakeresés időtartama és korcsoport szerint 1996, 2001
A javuló tendenciában bizonyos fokig szerepet játszhatott a munkanélküliek támogatási rendszerének átalakítása, illetve szigorítása. Feltételezhető, hogy a jövedelempótló támogatás eredeti formájának fokozatos megszűnése például egyes huzamosabb idő óta munka nélkül lévő személyek esetében erősítheti az elhelyezkedésre irányuló törekvést. A meghatározó feltétel azonban nyilvánvalóan csak a kereslet alakulása lehet.
A vázolt tendencia végeredményben nem jelentheti annak a veszélynek a megszűnését, vagy érdemi enyhülését, hogy számszerűen jelentős rétegek hosszú távon a munka világának perifériájára sodródnak, és végül nem tudnak, vagy nem is akarnak visszakapcsolódni az aktív kereső tevékenységbe.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
A MUNKANÉLKÜLIEK CSALÁDI KÖTŐDÉSEI, LAKÁSKÖRÜLMÉNYEI
A munkanélküliek helyzetét jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen családi környezetben élnek, milyenek a lakáskörülményeik. Könnyen belátható, hogy más annak a munkanélkülinek a helyzete, aki egyedül vagy kisebb gyermekeivel együtt élve csak magára számíthat, mint az, aki kereső tevékenységet folytató vagy nyugdíjszerű jövedelemmel rendelkező házastársával, esetleg már felnőtt, szintén dolgozó gyermekeivel él együtt.
A 2001. évi népszámlálás lehetőséget biztosít arra, hogy viszonylag részletesen elemezzük ezt a témát és további információkkal egészítsük ki a munkanélküliséggel kapcsolatos ismereteinket. A továbbiakban a munkát keresők közül azoknak a munkanélkülieknek a helyzetét elemezzük, akik magánháztartásban, családban élnek. (Az adatok nem tartalmazzák az ún. intézeti háztartásban élő munkanélküli személyeket.)
A háztartások és a háztartásban élők helyzete
A 2001. évi népszámlálás adatai szerint 3 millió 863 ezer magánháztartásban élt a népesség túlnyomó többsége (97,5 százalék), az intézeti háztartásban élők száma 249 ezer fő volt. Az 1990. évi népszámláláshoz képest – a népesség csökkenéséhez hasonlóan – a háztartások száma is kismértékben csökkent, 1996-tól lényegében nem változott. Az elmúlt évtizedben is folytatódott az a munkanélküliek helyzetét is befolyásoló jelenség, hogy csökkent a családháztartások, ezen belül a több családot magukba foglaló háztartások aránya, és emelkedett az egyszemélyes háztartások hányada.
A háztartások* háztartás-összetétel és gazdasági aktivitási összetétel szerint 1990, 1996, 2001
Százalék
A népesség korstruktúrájából, de főképpen a gazdasági rendszerváltozásból adódó következmények eredményeképpen az 1990-es évtized első felében megváltozott a háztartásokban élők gazdasági aktivitás szerinti összetétele. 1990 és 1996 között jelentősen csökkent – 44 százalékról 30 százalékra – azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben csak foglalkoztatott személy volt, ezzel párhuzamosan emelkedett – 29 százalékról 37 százalékra – a csak inaktív keresőket magukba foglaló háztartások aránya. Az évtized második felében ezek az arányok kevésbé változtak, amely azt jelzi, hogy az igazi drámai átalakulás – a gazdasági aktivitás szempontjából – az évtized első felére volt jellemző.
Az adatokat háztartástípusonként vizsgálva látható, hogy a háztartásokban élők többsége ún. családháztartásokban él, ugyanakkor az ún. egyszemélyes háztartások aránya is jelentős.
Ezt alátámasztja az is, hogy azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben munkanélküli személy volt 1990 és 1996 között, 3 százalékról 10,8 százalékra nőtt, ugyanakkor 2001-re ez a mutató csak kismértékben, 9,2 százalékra esett vissza. Így a 2001. évi népszámlálás adatai szerint 3862 ezer háztartásban lakó 9945 ezer személy közül 1233 ezer személy élt olyan háztartásban, amelyben volt munkanélküli. Ez azt jelenti, hogy a lakásban élő népesség 12 százaléka valamilyen módon érintett volt a munkanélküliséggel kapcsolatos élethelyzetet tekintve (1996-ban ez az arány 14 százalék volt). A munkát keresők teljes körében az említett arány még magasabb. A háztartások oldaláról: a magyar társadalom jelentős rétege kénytelen szembesülni a munkanélküliség problémájával oly módon, hogy olyan háztartásban (családban) él, ahol legalább egy munkanélküli személy él.
A háztartások háztartás-összetétel és a munkanélküliség előfordulása szerint 1990, 1996, 2001
Százalék
1990 és 1996 között a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások összetétele lényegesen megváltozott. Jelentősen megnőtt az egy családból álló háztartások közé tartozó házaspáros családok aránya, és lényegesen csökkent az egyszemélyes háztartások hányada. Némi emelkedést mutat ebben a körben azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben két vagy több család volt. Ezek a változások összefüggésben vannak azzal, hogy a munkanélküliség jelentős elterjedése miatt az átlagos családtípusnak tekinthető egy családból álló háztartásba tartozó házaspáros családokat egyre jobban érintette a munkanélküliség. Az 1996-ban kialakult arányok 2001-re kevésbé változtak, kissé csökkent a családháztartások, és némileg nőtt az egyszemélyes háztartások aránya a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások körében.
Az adatok alapján kimutatható, hogy 1996 és 2001 között minden háztartástípusban csökkent a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások aránya, és az is megállapítható, hogy a munkanélküliség általi érintettség háztartástípusonként eléggé eltérő.
A két vagy több családból álló háztartások között a legnagyobb a munkanélküliség által érintett háztartások hányada. Ez egyfelől annak tudható be, hogy főleg a munkanélküliség által jobban érintett, alacsonyabb iskolázottságú, falun élő lakosság él ilyen háztartásokban, másfelől viszont ezekben a háztartásokban rendszerint két vagy több foglalkoztatott is él, ami által a munkanélküliség előfordulásának a lehetősége is nagyobb, mint az egycsaládos háztartásoknál. Ez egyben azt is jelentheti, hogy az egyik kereső kiesése „többkeresős modell” esetében általában nem idéz elő kritikus helyzetet, hiszen a többiek jövedelmére a háztartás még számíthat. 2001-ben munkanélkülieket is magukba foglaló, két vagy több családból álló háztartások 70 százalékában élt legalább egy foglalkoztatott személy.
Aggasztóbbnak tűnik az egycsaládos háztartásban élő egyszülős családok átlagon felüli veszélyeztetettségi aránya, mert ezeknél a családoknál többnyire az egyedüli kereső kiesésével kell szembenézni. (A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a munkanélkülieket magukba foglaló egyszülős családok 24 százalékában csak munkanélküli, további 34 százalékában a munkanélküli személyen kívül legalább egy inaktív kereső volt.)
Bár mint láttuk, a munkanélkülieket is magukba foglaló egyszemélyes háztartások aránya csekély, ám az a több mint 30 ezer személy, aki egy háztartásban munkanélküliként egyedül él, igen nehéz helyzetben van, mivel többnyire csak saját magára számíthat.
A munkanélküliek többsége olyan háztartásban él, ahol csak egy munkanélküli személy található. 2001-ben a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások döntő többségében, 86,9 százalékában egy munkanélküli élt. 1996 óta ez az arány lényegében nem változott. Érthető módon azokban a háztartásokban található több munkanélküli, amelyek több családból állnak, például a két és több családból álló háztartások 27 százalékában volt kettőnél több munkanélküli. Különösen azokban a háztartásokban nehéz a helyzet, ahol mindegyik házasfél munkanélküli, vagy az egyszülős család alkotta háztartásokban a szülőnek nincs munkája. Az egyszemélyes háztartásban élő munkanélküli feltehetően nehezebb helyzetét már korábban említettük.
Az 1996. évi mikrocenzus és a 2001. évi népszámlálás adatai lehetőséget biztosítanak arra is, hogy a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások lakáskörülményeit összehasonlítsuk a többi háztartás lakáshelyzetével.
A háztartások gazdasági aktivitási összetétele és néhány jellemző lakásadat összevetése jól mutatja, hogy mennyire különbözőek lehetnek a lakásminőségi mutatók aszerint, hogy milyen gazdasági aktivitású személyekből tevődik össze a háztartás. Általában elmondható, hogy a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások lakáshelyzete kedvezőtlenebb a többi háztartásénál, azonban ez a hátrányos helyzet jelentősen függ attól, hogy az adott munkanélküli személy milyen más gazdasági aktivitású háztartástaggal él együtt.
A háztartások lakáshelyzetének egyik fontos mutatója az általuk lakott lakás szobaszáma. 2001-ben a háztartások 11 százaléka élt egyszobás, 41 százaléka kétszobás, 48 százaléka 3 és több szobás lakásban. Ehhez képest a csak munkanélkülieket, valamint a munkanélkülit és inaktív keresőt is magukba foglaló háztartásoknál magasabb az egy-, illetve kétszobás lakások aránya. Kedvezőbb helyzetben voltak azok a munkanélkülieket is magukba foglaló háztartások, amelyekben foglalkoztatott személy is élt. 1996 óta mindegyik gazdasági aktivitású háztartástípusban – szobaszám szempontjából – általában kedvezőbbek lettek a lakáskörülmények és ez a megállapítás igaz a munkanélkülieket magukba foglaló háztartásokra is.
A lakás minőségének komplex értékmérője a komfortosság, amely figyelembe veszi a lakás helyiségeit, a felszereltségi ismérveket és a fűtési módot is. A háztartások lakásainak komfortosság szerinti összetétele is jelzi, hogy a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint a többi háztartás.
A lakásban lakó háztartások gazdasági aktivitási összetétele a lakás szobaszáma és komfortossága szerint 1996, 2001
Százalék
Különösen a komfort nélküli lakások esetében mutatható ki jelentős eltérés. A munkanélkülieket magukba foglaló háztartásokban 16 százalék az ilyen típusú lakásokban élő háztartások aránya, a többi háztartásban csak közel 9 százalék ez a mutató. (Meg kell jegyezni, hogy 1996 óta jelentősen javult a helyzet, mivel akkor ezek az arányok kedvezőtlenebbek voltak, 20, illetve 14 százalék.) A háztartások gazdasági aktivitási összetétele azonban ebben az esetben is mutatja, hogy igazán hátrányos helyzetben a munkanélküli személyt magukba foglaló háztartások között azok a háztartások vannak, amelyekben csak munkanélküli személy, vagy munkanélküli és inaktív személy él együtt. Ez utóbbiak esetében, ha figyelembe vesszük a szükség- és egyéb lakásokban élőket is, látható, hogy e háztartások közel egyharmada minden komfortot nélkülöző, zömében szoba-konyhás lakásban élt. (Ebben a háztartástípusban 1996 óta viszont ez a mutató lényegében nem változott). Az 1996. évi mikrocenzushoz képest ugyan a munkanélküliek szempontjából is kedvezőbbé váltak a lakásviszonyok, azonban ez a tendencia nemcsak az általában javuló lakáskörülményekkel magyarázható, hanem azzal is, hogy a jobb módú rétegek közül is egyre többen válnak munkanélkülivé, ugyanakkor a leghátrányosabb helyzetben levő háztartástípusokban, például azokban a háztartásokban, ahol csak munkanélküli és inaktív kereső személy él, kevésbé változtak a lakáskörülmények.
A háztartás lakáskörülményei nem csak a gazdasági aktivitás, hanem a háztartás-összetétel szerint is különböznek. Adataink szerint a legtöbb háztartástípus kategóriában hátrányosabb helyzetben vannak a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások. (Ebből a szempontból 1996 óta nem sokat változott a helyzet, de mint fentebb említettük, a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások lakásai is némileg komfortosabbak lettek, különösen – és ez mindenképpen nagy eredmény – a komfort nélküli lakások aránya esett vissza.) A legnehezebb helyzetben vannak a többnyire egyszemélyes háztartásokat jelentő nem családháztartások, és a két vagy több háztartásban élők, akiknek a lakásaik komfortossága a legrosszabb. Főleg azért nehéz ezeknek a háztartásoknak a helyzete, mert az átlagnál jóval nagyobb a komfort nélküli, illetve szükség-, vagy egyéb lakásban lakó háztartások aránya. A munkanélküli személyt magukba foglaló háztartások között is a jobb lakáskörülmény főleg azokra a háztartásokra jellemző, amelyekben házaspárok élnek együtt gyermekükkel. Ez összefügg azzal, hogy ezekben a háztartásokban inkább fiatalabb, produktív személyek élnek együtt, továbbá ezekben a háztartásokban található leginkább a munkanélküli személy mellett foglalkoztatott is.
A lakásban lakó háztartások háztartási, családi, gazdasági aktivitási összetétel és a lakás komfortossága szerint 1996, 2001
Százalék
A munkanélkülieket magukba foglaló háztartások lakáskörülményeiről összefoglalóan azt lehet mondani, hogy általában kedvezőtlenebbek a többi háztartásénál, azonban a hátrányos helyzet jelentősen függ attól, hogy ezekben a háztartásokban milyen gazdasági aktivitású személyek élnek együtt. Ugyanakkor meg kell említeni azt a tényt is, hogy Magyarországon a lakásmobilitás rendkívül alacsony, a lakosság jelentős része ritkán vagy egyáltalán nem változtat lakást. Ebből következik, hogy a munkanélkülivé válás és a kedvezőtlenebb lakáskörülmények az esetek egy részében nincsenek szoros kapcsolatban egymással, mivel a munkanélküli személy már akkor is abban az adott lakásban lakott, amikor még nem volt munkanélküli. A kedvezőtlen lakáskörülmények döntő része inkább arra vezethető vissza, hogy a munkanélkülivé válás elsősorban azokat a társadalmi rétegeket érintette, akik eredetileg, a munkanélkülivé válás előtt is rossz lakáskörülmények között laktak. Természetesen ettől függetlenül a munkanélküliek között lehetnek olyanok, akik tartós munkanélküliségük miatt kénytelenek lakást változtatni. Az is nagy kérdés, hogy a munkanélküliek lakáskörülményeiben 1996 óta bekövetkezett kedvező változás mennyire tudható be a lakáshelyzet általános javulásának, és mennyire annak, hogy magasabb státusú rétegeket is elérte a munkanélküliség „réme”.
A munkanélkülieket magukba foglaló háztartások aránya országon belül változatos képet mutat. Már az első részben is elemeztük a munkanélküliség alakulásának területi jellemzőit, most érdemes a területi vonatkozásokat a háztartások oldaláról is megvizsgálni.
A munkanélküliség alakulásának kedvező változását a háztartások régiónkénti adatai is mutatják. A változás mértéke területenként eltérő, az ország nyugati felében a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások aránya jobban csökkent, mint a kedvezőtlenebb helyzetben levő keleti térségben. Különösen igaz ez a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók falvaira, így az Észak-Alföld községeiben a munkanélkülieket magukba foglaló háztartások aránya az 1996. évi 17,2 százalékról csak 16,1 százalékra, míg a nyugat-dunántúli régióban ez az arány 10,8 százalékról 6,4 százalékra csökkent. A 2001. évi népszámlálás háztartásokkal kapcsolatos adatai is igazolják, hogy – munkanélküliség szempontjából – a legkedvezőtlenebb helyzetben az ország északkeleti régiói vannak. A nyugat-dunántúli és a közép-magyarországi régió kedvező helyzetét a háztartások oldaláról is ki lehet mutatni.
A munkanélküli személyt magukba foglaló háztartások aránya településtípusok szerint, régiónként 1996, 2001
Százalék
A régiók háztartásokkal kapcsolatos településtípusonkénti adatai is jelzik, hogy a munkanélküliség általi érintettség főleg a községekre jellemző, bár egyes régiókban – pl. dél-alföldi, illetve észak-magyarországi – nincs nagy különbség a városok és a községek között. A keleti országrész falvaiban élő lakosság nehéz helyzetét jelzi, hogy például az észak-alföldi régió községeiben élő háztartások 16 százalékában található legalább egy munkanélküli személy.
Az egyes régiókban élő munkanélküliek helyzete a háztartások gazdasági aktivitás szerinti összetétele alapján is jelentősen eltér egymástól.
A háztartások gazdasági aktivitási összetétele régiók szerint 1996, 2001
Százalék
A családok és a családban élők helyzete
A családokkal kapcsolatos adatokat gazdasági aktivitás szerint vizsgálva – hasonlóan a háztartásokéhoz –megállapíthatjuk a munkanélküliség által érintett családok arányát.
A népesség gazdasági aktivitásában 1990 óta bekövetkezett jelentős változások – érthető módon – a családok gazdasági aktivitási összetételét is módosították. Ennek lényege, hogy jelentősen csökkent azoknak a családoknak az aránya, amelyekben csak foglalkoztatott (és eltartott) személyek voltak, és emelkedett az inaktív keresőket, illetve a munkanélküli személyeket magukba foglaló családok aránya. (Ez utóbbiaké 1996 és 2001 között viszont már némileg csökkent.) Ennek megfelelően 1990-ben a családoknak csak közel 3 százalékában volt munkanélküli személy, 1996-ra a mutató 13 százalékra nőtt, majd 2001-re 10,8 százalékra csökkent.
2001-ben az egyes családtípusok gazdasági aktivitás szerinti megoszlása némileg eltérően alakult. A családok döntő többségét kitevő házaspáros családok között a munkanélkülieket magába foglaló családok aránya 10,5 százalék volt. Ezen belül viszont az élettársi kapcsolatban élők körében ez a mutató jóval magasabban, 17 százalék fölött alakult. Az élettársi kapcsolatban élők munkanélküliség általi nagyobb érintettsége összefügg azzal, hogy ezen együttélési formában élők körében jelentősen magasabb a képzetlenebbek aránya, így a munkaerő-piaci pozícióik is gyengébbek. Különösen az tekinthető hátrányosnak e családtípus szempontjából, hogy jelentős azoknak a családoknak az aránya, amelyekben a munkanélküli személyeken, illetve inaktív keresőkön kívül nincs olyan személy, aki foglalkoztatottként tevékenykedett volna.
Az egyszülős családokban is az átlagnál magasabb, több mint 12,3 százalék a munkanélkülieket magába foglaló családok aránya. Ugyanennél a családtípusnál viszont a csak foglalkoztatottakból álló családok hányada is magasabb, amely összefügg azzal, hogy e családtípusban jelentős a produktív korba tartozó személyek aránya.
A családokra is jellemző volt – hasonlóan a háztartásokhoz –, hogy a munkanélkülieket magukba foglaló családoknál a száz családra jutó családtagok száma a többi családénál magasabb volt. Ez a tendencia mindegyik családtípusnál jelentkezik, ha a 100 családra jutó gyermekszámot vizsgáljuk, akkor hasonló következtetésre juthatunk. Magyarázatra szorul, hogy a házaspáros és az egyszülős családok nagyságát egymással összevetve azt tapasztaljuk, hogy az utóbbiakban – átlagosan – több gyermek él, mint a házaspárok alkotta családokban.
A családok gazdasági aktivitási összetétel szerint* 1990, 1996, 2001
Százalék
Az összehasonlításnak ennél a módjánál figyelembe kell venni, hogy az egyszülős családok ilyen kiugróan magas gyermekszáma részben strukturális kérdés is: az egyszülős családok mindegyikében él gyermek, míg a házaspáros családok 41 százalékában soha nem volt, vagy valamely ok (pl. családalapítás, tanulás, munkavállalás, önállóvá válás) miatt – bár korábban élt – jelenleg már nem él gyermek. Ha homogénebb összehasonlítást végeznénk, vagyis az egyszülős családokat a házaspáros családoknak csak azzal a részével vetnénk össze, amelyekben gyermek is van, akkor már kimutathatnánk, hogy az utóbbiakban átlagosan több gyermek él.
Nem azonos módon alakul az átlagos gyermekszám a házaspáros típusú családok két csoportjában, a házasságban, illetve az élettársi kapcsolatban együtt élők körében sem. A magasabb gyermekszám a házaspárok családjaiban figyelhető meg. Ennek alapvető oka, hogy az élettársi kapcsolatokban kevesebb gyermek születik, mint a házasságkötéssel létrejött együttélésekben, annak ellenére, hogy a házasságon kívüli születések száma évről évre nő.
Ha a családok közül kiemeljük a házaspáros családokat az élettársi kapcsolatban élőkkel együtt, és megvizsgáljuk a férj, illetve a feleség egymáshoz viszonyított gazdasági aktivitását, akkor a munkanélküliek egy bizonyos körénél még pontosabban tudjuk a családi körülményeket bemutatni. A 2001. évi népszámlálás során a házaspárok száma 2397 ezer volt. Ez azt jelenti, hogy 4794 ezer férj, illetve feleség (élettárs) gazdasági aktivitását vizsgálhatjuk meg személy szerint. (Ez a népesség 47 százaléka; ha a 15 éven felüli népességet vesszük alapul, akkor ez a mutató 56 százalék.)
A táblában csak a munkanélküliség szempontjából legfontosabb gazdasági aktivitási kombinációkat jelenítjük meg, ám még így is a házaspáros családok 69 százalékát tudjuk – ebből a szempontból – bemutatni. (Nem szerepelnek például a táblázatban azok a házaspárok, ahol az egyik házasfél inaktív kereső, a másik eltartott vagy mindkét házaspár inaktív kereső.) A férj legmagasabb iskolai végzettsége alapján csoportosítottuk az adatokat, tekintettel arra, hogy az – közvetett módon – többé-kevésbé jelzi a házaspárok társadalmi helyzetét, munkaerő-piaci pozícióit.
A házaspáros családok* a férj és a feleség gazdasági aktivitása, valamint a férj legmagasabb befejezett iskolai végzettsége szerint Százalék
A házaspárok egyharmadánál a férj és a feleség is foglalkoztatott. Nem véletlen, hogy ebben a kategóriában a legkedvezőbb a férjek iskolai végzettség szerinti megoszlása, mivel a munkaerőpiacon egyre inkább csak a képzettebb rétegek tudnak megkapaszkodni.
Másik jelentős kategória, amikor a férjek foglalkoztatottak, a feleségek inaktív keresők vagy eltartottak. Ide tartoznak azok a fiatalabb korosztályokba tartozó házaspárok, akik közül a feleség gyermekgondozás (nevelés) címén valamilyen ellátásban (pl. gyes, gyed) részesül. Ez az oka annak, hogy a férjeknek a legmagasabb iskolai végzettség szerinti megoszlása ebben az esetben is viszonylag kedvező. Ugyanez már nem igaz abban az esetben, amikor a feleségnek sikerült megtartania munkahelyét, és a férj vált inaktív keresővé vagy eltartottá. Ebben az esetben ugyanis a férjek legmagasabb iskolai végzettség szerinti megoszlása kedvezőtlen, nagyon magas; 36 százalék a legfeljebb az általános iskola 8. évfolyamát végzettek aránya.
Akár a férj, akár a feleség volt aktív foglalkoztatott, de a másik házastárs a munkanélküliek közé tartozott, a férjek között a legmagasabb arányt az érettségi nélkül, szakmai oklevéllel vagy középiskolai érettségizettek képviselték. Ez azt jelenti, hogy e két iskolatípusban végzett férjek és házastársaik tudtak leginkább élni azzal a lehetőséggel, hogy legalább az egyik házastársnak sikerült megtartania munkahelyét.
Azoknál a házaspároknál, ahol sem a férj, sem a feleség nem tartozott a foglalkoztatottak közé, ám az egyik házastárs munkanélküli volt, az általános iskola 8. osztály vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkező férjek aránya több mint 50 százalék volt. Ezek azok a munkanélküliség által érintett családok, illetve családtagok, akik a legnehezebb helyzetben vannak.
A 2001. évi népszámlálás lehetőséget ad arra is, hogy bemutassuk az egy szülő gyermekes családok esetében az apával, illetve az anyával kapcsolatos néhány fontosabb információt.
Az egy szülő gyermekes családok az apa, anya gazdasági aktivitása és legmagasabb befejezett iskolai végzettsége szerint Százalék
Az apa, illetve anya legmagasabb iskolai végzettség szerinti adatai tükrözik a férfiak és nők eltérő iskolázottságát. (A nők között a középiskolát, a férfiak körében a nem érettségizett, szakmai oklevelet adó iskolát végzettek aránya magasabb.)
Az egyszülős családokban élő munkanélküli apákra és anyákra is egyaránt jellemző az alacsony iskolai végzettség. Mindkét esetben az általános iskola 8. vagy annál alacsonyabb évfolyamát végzettek aránya 47–49 százalék körüli. Az összes munkanélküli személy 5,9 százaléka (24 ezer fő) tartozik a gyermeküket egyedül nevelő apák, illetve anyák közé, és helyzetüket az is nehezíti, hogy többségük alacsony képzettséggel vagy a munkaerőpiacon kevésbé konvertálható szaktudással rendelkezik.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
A MUNKANÉLKÜLISÉG TERÜLETI VONATKOZÁSAI
A munkanélküliség alakulásának területi aspektusai arra vallanak, hogy azok a sajátosságok, amelyeket az 1996. évi mikrocenzus megállapított, továbbra is érvényesek. A munkanélküliség leginkább az ország északkeleti területeit, továbbá a kisebb települések – elsősorban községek – népességét érinti.
Noha országosan a munkanélküliség mértéke némileg enyhült, a területi különbségek részben növekedtek. Jellemző például, hogy 1996-ban a munkanélkülieknek közel 38 százalékát, 2001-ben már több mint 40 százalékát az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió népességéhez tartozók alkották.
A munkanélküliség – érthető módon – viszonylag alacsony azokban a régiókban, ahol a foglalkoztatottság színvonala az átlagot meghaladja. Ez vonatkozik elsősorban a Nyugat-Dunántúlra, továbbá Közép-Magyarországra és a Közép-Dunántúlra. E területeken a munkanélküliek hányada 3 százalék körüli sávon belül marad. Az északkeleti térségekben viszont a foglalkoztatottság elégtelensége – a munkanélküliek magasabb (6 százalék körüli) aránya mellett – azzal a következménnyel jár, hogy a népesség jelentős hányada kiszorul a munkaerőpiacról, és az inaktív keresők vagy az eltartottak csoportjában helyezkedik el.
Az ország középső részén a népesség foglalkoztatottsági helyzetét elsősorban a fővárosban rendelkezésre álló sokrétű munkalehetőségek biztosították. Budapesten a népesség 42 százaléka volt foglalkoztatott, ami – az országos átlaghoz viszonyítva – 6 százalékpontos többletet jelentett. A közép-dunántúli térség, illetve az e térséghez tartozó megyék népességének foglalkoztatási mutatói szintén viszonylag előnyös elhelyezkedési lehetőségekről tanúskodnak.
A 2001. évi népszámlálás alkalmával egyértelműen két régió – Észak-Magyarország és az Észak-Alföld – helyzete bizonyult a leghátrányosabbnak. Az előbbi térség népességének 30,4 százaléka, az utóbbi népességének 30,0 százaléka volt foglalkoztatott. Mindkét érték egyhatoddal maradt az országos átlag alatt. Az e régiókhoz tartozó megyék közül Észak-Magyarországon Borsod-Abaúj-Zemplén megye, az Észak-Alföldön Szabolcs-Szatmár-Bereg megye foglalkoztatottsági aránya (28,1, illetve 27,0 százalék) még az adott régió átlagánál is kedvezőtlenebb volt. A Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld foglalkoztatottsági helyzete a két előbbiekben említett két régiónál előnyösebb képet mutatott, de nem érte el az országos átlagot.
A munkanélküliségi ráták vizsgálata a különbségeket még élesebben megvilágítja: e mutató értéke az országos átlagnak (10,1 százalék) a Nyugat-Dunántúlon alig háromötödét (5,7 százalék), Közép-Magyarországon és a Közép-Dunántúlon nem sokkal több mint kétharmadát (6,8, illetve 7,1 százalék) tette ki. Észak-Magyarország és az Észak-Alföld munkanélküliségi rátája – az előbbiekkel ellentétben – az országos szint másfélszeresét is meghaladta (16,6 illetve 16,1 százalék). Dél-Dunántúlon és Dél-Alföldön – összhangban a foglalkoztatottsági helyzettel – az országos átlagnál némileg szintén magasabb munkanélküliségi rátát lehetett kimutatni.
A nyugat-dunántúli régió legelőnyösebb helyzetű megyéjében – Vas megyében – a munkanélküliségi ráta 5 százalék alatt maradt (4,4 százalék), az északi és az északkeleti térség leghátrányosabb helyzetű megyéiben viszont a népszámlálás az országos átlag kétszeresét megközelítő rátákat mutatott ki (Borsod-Abaúj-Zemplén megye 19,8 százalék, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 18,4 százalék). Meg kell jegyezni, hogy amennyiben kisebb területi egységeket, illetve településeket vizsgálunk, a fentebb jelzetteknél még lényegesen szélsőségesebb arányok adódnak.
Az 1996. évi és a 2001. évi regionális adatok összehasonlítása egyértelműen igazolja, hogy az elmúlt évtized második felében a területi feszültségek nem enyhültek.
A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség megoszlása és a munkanélküliségi ráta régiónként 1996, 2001
A férfiak munkanélkülisége mindegyik régióban magasabb, mint a nőké. E különbség főleg Észak-Magyarországon szembetűnő, itt a férfiak munkanélküliségét még mindig befolyásolja a korábban döntően férfi munkaerőt foglalkoztató kohászati, bányászati üzemek állás nélkül maradt dolgozóinak problémája.
A települések nagysága, igazgatásban elfoglalt helyzete szerinti vizsgálat szintén alátámasztja azt a megállapítást, hogy 1996–2001 között a munkanélküliség tekintetében tapasztalt egyenlőtlenségek nem enyhültek, miközben az országosan kimutatott csökkenő tendencia mindegyik településtípusnál jelentkezett. A munkanélküliségi ráta értéke változatlanul a fővárosban volt a legalacsonyabb, a megyeszékhelyek átlagában e mutató a budapestinél kedvezőtlenebb, de az országos szintnél jobb helyzetről tanúskodott. A nem megyeszékhely jellegű városokban a munkanélküliség az országos átlagnak megfelelően mérséklődött. Végül a községekben a ráta értéke továbbra is viszonylag magas: 2001-ben az országos szintet több mint 3 százalékponttal meghaladta.
A munkanélküliségi ráta régiók és nemek szerint Százalék
A megyék (19 megye és a főváros) munkanélküliségi rátáinak országos egybevetése arra vall, hogy megyei szinten nagyobb differenciákra kell számítani a regionális szinten kimutatható eltéréseknél. A legkedvezőtlenebb helyzetű régió munkanélküliségi rátája nem egészen háromszorosa a legkedvezőbb helyzetű régiókban kimutatott értéknek. A leghátrányosabb helyzetű megye (Borsod-Abaúj-Zemplén) munkanélküliségi rátája ugyanakkor négy és félszerese a legelőnyösebb helyzetű megye (Vas) megfelelő mutatójának: 19,8 százalék, szemben a 4,4 százalékkal.
Figyelmet érdemel, hogy az említett Vas megye és emellett Győr-Moson-Sopron megye munkanélküliségi rátája a fővároshoz képest is előnyös helyzetre utal. (Budapest munkanélküliségi rátája: 6,3 százalék, 1–2 százalékponttal magasabb a két megyében kimutatott értéknél.)
A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség megoszlása és a munkanélküliségi ráta településtípusonként 1996, 2001
Általánosságban megállapítható, hogy a nyugati (dunántúli) megyékben az országos átlagnál alacsonyabb, a keleti és északi területeken viszont annál magasabb munkanélküliséggel kell szembesülni. Egyes kivételek azonban adódnak: például Somogy megye munkanélküliségi rátája az országos átlagot több mint 2 százalékponttal meghaladja, Csongrád megye rátája viszont kissé az átlag alatt marad.
Az előbbiek értelmében a megyeszékhelyek pozíciója munkanélküliség szempontjából viszonylag kedvező, ami következik centrális helyzetükből, többnyire viszonylag fejlett infrastruktúrájukból.
A legtöbb megyeszékhely esetében ténylegesen igazolható, hogy a munkanélküliségi ráta értéke alacsonyabb, mint az adott megyében. (Békéscsaba rátája például 9 százalék, szemben Békés megye 13,6 százalékos rátájával, Eger rátája 7,5 százalék, szemben Heves megye 11,7 százalékos rátájával.)
Meg kell azonban jegyezni, hogy az egyes megyeszékhelyek között is igen jelentős különbségek mutatkoznak, mert a környező térség életviszonyai, adottságai a megyeszékhelyre is kihatnak. E hatásokat a városok központi jellege, a munkalehetőségek nagyobb választéka csak részlegesen ellensúlyozhatja. Nem véletlen, hogy a két legrosszabb helyzetben lévő megyeszékhely, Miskolc és Salgótarján 14,9, illetve 13,7 százalékos munkanélküliségi rátával. E két korábbi nehézipari centrumot nyilvánvalóan napjainkban is sújtja a térségükben a 1990-es években végbement leépülési folyamat.
A munkanélküliség megyék szerint
A nem megyeszékhely jellegű városokban – a munkanélküliségi ráta magasabb átlagértéke mellett – nagyobb eltérésekre is kell számítani. Ebben szerepet játszott az a körülmény, hogy az utóbbi időben számos iparilag és infrastrukturális ellátás szempontjából kevéssé fejlett, mezővárosi típusú települést nyilvánítottak várossá. Ezekben a városokban a népességet a régebbi, hagyományosan városias jellegű települések lakosságához képest a munkanélküliség veszélye fokozottan fenyegeti.
A községekben – különösen a kisebb, periférikus fekvésű településeken – a foglalkoztatási helyzet általában a legproblematikusabb. A népesség jelentős hányadának megélhetése e településeken napjainkban is döntően a mezőgazdaságtól függ. A nem mezőgazdaságból élők számára egy-két helyi üzem felszámolása, leépítése a tartós munkanélküliséget, esetleg a munkaerőpiacról való végleges kivonulást eredményezheti.
A munkanélküliség kistérségtípusok, kistérségek szerint
Sorozatunk első kötetében ismertettük a statisztikai kistérségek szerepét, rendszerét, továbbá azt a számítási módszert, amely a statisztikai kistérségek fejlettségi szint szerint osztályozta.
Meg kell jegyezni, hogy a kistérségek száma azóta módosult: a jelenlegi beosztás az ország területén belül 168 kistérséget határol el. A számítás elve, módszere azonban nem változott, vagyis a fejlettségi szintnek megfelelően a következő kistérségtípusokat különböztetjük meg:
• dinamikusan fejlődő,
• fejlődő,
• felzárkózó,
• stagnáló,
• lemaradó.
Nyilvánvaló, hogy az adott kistérségtípus gazdasági fejlettségi szintje a gazdasági aktivitás, illetve a foglalkoztatottság, valamint a foglalkoztatottak összetétele mellett a munkaerőpiacról kiszoruló népesség arányát, illetve a munkanélküliséget is messzemenően befolyásolja.
A dinamikusan fejlődő kistérségekben – amelyekhez a főváros és néhány Budapest agglomerációs övezetéhez kapcsoló kistérség (Budaörs, Dunakeszi, Gödöllő, Gyál, Pilisvörösvár, Szentendre, Vác kistérsége) is tartozik, a munkát keresők, illetve a szoros értelemben vett munkanélküliek aránya a nem foglalkoztatott népességen belül viszonylag alacsony, 10,9, illetve 6,6 százalék. Említést érdemel még a passzív munkanélküliség is. Az ide sorolható ún. „reményt vesztett” munkanélküliek hányada mindössze 0,7 százalék.
A fejlődő kistérségekben a nem foglalkoztatott népességnek valamivel nagyobb része keres munkát, illetve minősül munkanélkülinek (11,9, illetve 7,9 százalék), mint a kistérségek előbb említett kategóriájában. A passzív munkanélküliek aránya az előbbivel azonos (0,7 százalék).
A munkanélküliség a megyeszékhelyeken
A tárgyalt mutatók közül a munkát keresők és a munkanélküliek aránya a kedvező helyzetű kistérségektől a hátrányosabb helyzetűek felé haladva a továbbiakban is fokozatosan növekszik. Ezt mutatja az itt látható táblázat:
Látható, hogy az egyes fokozatok között a különbség viszonylag nem nagy. Egyértelmű azonban, hogy a kedvezőtlenebb helyzetű, főleg a stagnáló és leszakadó kistérségekben a nem foglalkoztatott népesség fokozott elhelyezkedési igényével kell számolni. A munkanélkülinek nem minősülő – két hétnél hosszabb idő után elhelyezkedni kívánó – állást keresők aránya kevésbé érzékeny a kistérségtípus fejlettségi szintjére. A passzív munkanélküliek hányada a kedvezőtlenebb helyzetű kistérségekben is jelentéktelen: a stagnáló, illetve lemaradó területeken 1,1, illetve 1,2 százalék, bár némileg meghaladja a kedvező helyzetű kistérségek passzív munkanélküliségét. Feltételezhető, hogy a passzív munkanélküliek tényleges száma a különböző kistérségekben magasabb a kimutatott létszámnál, mivel a „reményt vesztett” csoport esetében felmerülhettek értelmezési, bevallási problémák.
A szorosan vett munkanélküliség mértékének a kistérségtípussal való összefüggésére különösen élesen világít rá a munkanélküliségi ráta értéke. A lemaradó kistérségek munkanélküliségi rátája a dinamikusan fejlődő térségek rátájának több mint háromszorosát tette ki.
Jól érzékelhető az a határvonal is, amely a gazdasági fejlettség szempontjából viszonylag kedvezőnek tekintett és a hátrányos helyzetű kistérségek között megvonható. A dinamikusan fejlődő és a fejlődő kistérségtípusok munkanélküliségi rátája (6,5, illetve 8,7 százalék), az országos átlag alatt marad, a felzárkózó kistérségeké (11,4 százalék) attól nem tér el érdemlegesen, a stagnáló kistérségeké (17,2 százalék) viszont az országos szintnek több mint másfélszeresét a lemaradó kistérségeké pedig több mint kétszeresét (21,9 százalék) éri el.
A férfiak munkanélküliségi rátája mindegyik kistérségtípusban magasabb, mint a nőké. A különbség a dinamikusan fejlődő kistérségektől a lemaradó kistérségek felé haladva fokozatosan növekszik. A dinamikusan fejlődő kistérségekben (a férfiak hátrányára) 1 százalékpont, a lemaradó kistérségekben viszont – ahol a gazdaságilag aktív férfiaknak több mint egynegyede (25,4 százalék) munkanélküli – meghaladja a 8 százalékpontot.
A dinamikusan fejlődő és a fejlődő kistérségek kategóriáján belül az egyes kistérségek munkanélkülisége nem mutatott nagyobb ingadozásokat. A felzárkózásnak minősített kistérségek között már előfordultak olyan területek, amelyekre az adott kistérségtípus átlagát lényegesen meghaladó munkanélküliség volt jellemző. Ez vonatkozik Észak-Magyarország egyes kistérségeire, ahol a fejlődés jelei mellett a korábbi hanyatlás következményei is érzékelhetők. A kazincbarcikai kistérségben például 19,3 százalékot tett ki a munkát keresők aránya és 14,5 százalékot a munkanélkülieké. A tiszaújvárosi kistérségben e két mutató értéke 19,4, illetve 15,0 százalék volt.
A stagnáló kistérségek kategóriájában több olyan kistérség is szerepel, ahol a munkanélküliség mértéke e kategória átlagát is meghaladta. Ezekben a kistérségekben a nem foglalkoztatott népességnek mintegy ötödrésze keresett munkát, és hatoda minősült ténylegesen munkanélkülinek (encsi, hajdúhadházi, polgári, szerencsi, szikszói kistérségek).
Az eleve legrosszabb helyzetűnek bizonyult – lemaradó – kistérségek esetében még fokozottabb figyelmet érdemelnek azon területek, amelyek munkaerőhelyzet szempontjából még e kategórián belül is különösen kedvezőtlen arányokat mutatnak. A munkát keresők egyötödös, vagy azt is meghaladó hányadával és ezen belül a munkanélküliek ugyancsak jelentős részesedésével ide sorolhatók az Abaúj-hegyközi, edelényi, mezőcsáti, sellyei, tiszafüredi kistérségek.
A nem foglalkoztatott 15 éves és idősebb népesség kistérségi térségtípusonként a munkakeresés ténye szerint, a 2004. évi kistérségi besorolás alapján
A munkanélküliségi rátán alapuló vizsgálat egyértelművé teszi, hogy az egyes kistérségek között még a dinamikusan fejlődő kistérségek kategóriáján belül is lehetségesek említésre méltó különbségek. E körben a legalacsonyabb arány (szombathelyi kistérség, 4,1 százalék) a legmagasabbnak (debreceni kistérség, 10 százalék) kevesebb mint felét teszi ki.
A fejlődő kistérségek csoportjában helyenként az országos átlagot érdemlegesen meghaladó ráták is kimutathatók (például hajdúszoboszlói kistérség: 14,2 százalék, fonyódi kistérség: 13 százalék, balatonföldvári kistérség: 12,6 százalék).
A felzárkózó kistérségek vegyes képet adnak. Az ide sorolt kistérségek jelentős részében a munkanélküliség mértéke a dinamikusan fejlődő, vagy a fejlődő területekhez hasonló nagyságrendű. Azonban kiemelkedően magas munkanélküliségi rátával is számolni kell: tokaji kistérség (25,8 százalék).
A stagnáló kistérségek kategóriájában 25–30 százalék közötti munkanélküliségi ráták is adódhatnak: az encsi kistérségben például e mutató értéke 29 százalék, a szikszói kistérségben 27,6 százalék, a vásárosnaményi kistérségben 26,8 százalék.
Végül a lemaradó kistérségek között 30 százalékot meghaladó munkanélküliségi ráta is lehetséges: Abaúj-Hegyköz (31,3 százalék).
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
NEMZETKÖZI ÖSSZEHASONLÍTÁS
Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk új dimenzióba helyezi a magyar munkanélküliségi mutatók nemzetközi összehasonlítását. Nyilvánvaló, hogy a továbbiakban az EU tagállamai – ide értve természetesen a 15 régi és a 2004-ben belépett 10 tagállamot – válnak meghatározó jelentőségűvé.
A magyar munkaerő-felvétel nemzetközi összehasonlítás céljára számított évenkénti adatai mindenesetre azt bizonyítják, hogy a munkanélküliség hazánkban mind a régi, mind az új EU-tagállamokhoz képest kedvezően alakult.
A munkanélküliségi ráta alakulása az EU régi tagállamaiban 1995–2001
Az 1995–2001 között kimutatott több mint 4 százalékpontos javulás a 15 régi tagállamhoz képest akkor is kiemelkedően kedvező, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy a régi tagállamok többségében – a jelzett időszak folyamán – a munkanélküliségi ráta szintén csökkenő tendenciát mutatott. Ezen országok átlagát tekintve a munkanélküliségi arány csökkenése nem érte el a 3 százalékpontot. E folyamat is döntően a vizsgált periódus második felére esett. 2001-ben a 15 ország átlagos munkanélküliségi rátája 7,4 százalékpontot tett ki, ami a nemzetközi összehasonlítás céljára számított magyar mutató értékét közel 2 százalékponttal haladta meg.
Az Európai Unió régi tagállamai a munkanélküliségi ráta mértéke és alakulása tekintetében meglehetősen eltérő mértékeket mutatnak.
Egyes országokban (Ausztria, Luxemburg) a munkanélküliség az egész vizsgált időszak folyamán igen alacsony szinten maradt. Ez a szint alig haladja meg azt a mértéket, amely a fejlett piacgazdaságokban optimális foglalkoztatás mellett is szükségszerűen jelentkezik.
A tagországok egy részében ezzel szemben viszonylag magas volt a munkanélküliség: az átlagos érték másfélszeresét elérő, vagy megközelítő munkanélküliségi rátát mutattak ki. Ezen államok egy részét a vizsgált periódusban látványos javulás jellemezte. Spanyolországban például 1995-ben a munkanélküliség kiugró értéket mutatott (18,8 százalék). Ez a jelzett időszak végéig 10,6 százalékra esett vissza. Az utóbbi arány még mindig meghaladja a régi EU átlagát, de bizonyos közeledési tendenciára enged következtetni az e körbe tartozó többi országhoz. Hasonló a helyzet Finnország esetében is, ahol a mutató értéke 15,4 százalékról 9,1 százalékra csökkent.
Az EU jelentős tagállamai közül tartósan átlagon felüli munkanélküliség mutatható ki Németországban és – némi javulás ellenére – Olaszországban.
Az egyedüli régi tagállam, ahol a ráta értéke 1995–2001 között némileg romlott: Görögország.
Külön utalni kell ezzel szemben két országra, Hollandiára és Írországra, amelyekre az jellemző, hogy a munkanélküliségi ráta töredékére csökkent (6,6 százalékról 2,4 százalékra, illetve 12,3 százalékról 3,8 százalékra).
Az EU új tagállamait tekintve, Magyarország kedvező helyzete egyértelműnek mondható.
A munkanélküliségi ráta alakulása az EU új tagállamaiban 1996–2001
Ezen államok többségében a munkanélküliség az ezredfordulót megelőző években – a rendelkezésre álló adatok alapján ismert időszakra vonatkozóan – fokozódott. A vizsgált időszak végén – Ciprus és Szlovénia kivételével – a munkanélküliségi ráta értéke mindenütt magasabb volt a magyarországinál. A munkanélküliség napjainkban főleg Szlovákiában, Lengyelországban és Litvániában jelent súlyos gondot. Mértéke ezen országokban a legrosszabb helyzetben lévő régi EU-tagállamokét is messze meghaladja. Napjainkban az új tagállamokban együttesen a munkanélküliség mértéke mintegy kétszerese a régi tagállamok összesített munkanélküliségének. Nyilvánvaló, hogy a 25 államot magában foglaló kibővített EU összesített mutatói a 15 államból álló 2004 előtti EU összesített mutatóihoz képest ezáltal romlani fognak. Az új tagállamok felzárkózása feltehetően a későbbiekben fokozatos javulást eredményez.
A felvételre váró országok közül Bulgáriában – az utolsó két évre rendelkezésre álló adatok alapján a munkanélküliség igen magas, Romániában 1997-től viszonylag mérsékelt, bár 1999–2000-ben némileg fokozódott.
A munkanélküliségi ráta alakulása az EU-felvételre váró államokban 1997–2001
A munkanélküliség nemenkénti alakulása az EU régi tagországaiban a hazaival ellentétes képet mutat. A 15 régi tagállam átlagát tekintve ugyanis 2001-ben a férfiak munkanélküliségi rátája (6,4 százalék) alacsonyabb volt, mint a nőké (8,7 százalék). Az e körbe tartozó országok túlnyomó többségében a nagyobb női munkanélküliség szignifikánsnak tekinthető. (Magyarországon – mint ismeretes – 1990 óta állandó jelleggel a férfiak fokozottabb munkanélküliségét mutatták ki, amelynek okát a korábban már vázolt gazdasági folyamatok sajátosságaiban kereshetjük.)
Az új tagállamokban ebben a tekintetben vegyes képet találhatunk. A Magyarországgal kapcsolatban említettek néhány más egykori szocialista országra (Lettország, Litvánia, Szlovákia) szintén vonatkoznak.
Az ifjúság (15–24 éves fiatalok) munkanélküliségi rátája mind a régi, mind az új tagállamokban lényegesen meghaladja a teljes munkanélküliségi rátát: annak általában mintegy kétszerese, de némely országban (Görögország, Olaszország) a háromszorosát is megközelíti, sőt eléri. Azon államokban, ahol a munkanélküliségi ráta egyébként is magas, a fiatalok munkanélküliségi rátája akár 40 százalék körüli értéket is mutathat (Lengyelország, Szlovákia).
A munkanélküliségi ráta nemenként és főbb jellemzők szerint az EU tagállamaiban, (a felvételre váró államokkal együtt)
A tartós munkanélküliség az EU gazdaságilag fejlett régi tagállamaiban általában viszonylag mérsékeltnek mondható. Jelentős mértékű azonban a régi tagországok közül Görögországban, Olaszországban és Spanyolországban. A magas munkanélküliséggel küzdő új tagállamokban különösen kritikus lehet a tartós munkanélküliség kérdése. Itt utalni kell főleg Lengyelországra, Litvániára és Szlovákiára.
Az EU régi tagállamaira általában az volt jellemző, hogy – a teljes munkanélküliséghez hasonlóan – a nők körében az ifjúság és a tartós munkanélküliség is kedvezőtlenebbül alakult, mint a férfiaknál. Több országban a fiatal nők negyede-ötöde, egyes államokban (Görögország, Olaszország) mintegy harmada minősült munkanélkülinek. A nők tartós munkanélkülisége az említett országokban, emellett Spanyolországban ért el kiemelkedően kedvezőtlen értéket.
Az új EU-tagállamok közül azokban, amelyek a teljes munkanélküliség tekintetében is magas rátát mutattak ki, vagy a férfiak vagy a nők, esetleg mindkét nem ifjúsági munkanélküliségi rátája kritikus szintet érhet el. Szlovákiában például a férfiak, Lengyelországban mind a férfiak, mind a nők körébe tartozó fiatalok munkanélküliségi rátája meghaladta a 40 százalékot. A tartós munkanélküliség mutatója Litvániában a nőknél, Szlovákiában mindkét nemnél a probléma súlyosságára utalt.
Az EU bővítése 2004-ben – a teljes munkanélküliség mellett – az összesített mutatókat nemenként, valamint az ifjúsági munkanélküliség és a tartós munkanélküliség vonatkozásában is hátrányosan befolyásolja. Az új tagállamok fokozatos felzárkózása a későbbiek során e mutatók tekintetében is javulást hozhat.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
A MUNKANÉLKÜLIEK ÉS AZ EGYES HÁTRÁNYOS HELYZETŰ NÉPESSÉGCSOPORTOK TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉSE
A munkanélküliek társadalmi rétegek szerinti összetétele*
Már kiadványsorozatunk második kötetében szóltunk arról, hogy az egyének társadalmi helyzetének ismeretéhez fontos ismérvként lehet felhasználni foglalkozásuk, tevékenységük jellegét. Abban a kötetben bemutattuk a foglalkoztatottak társadalmi rétegződését, a jelen kiadványban pedig a munkanélküliek és egyes hátrányos helyzetű népességcsoportok társadalmi pozícióit vizsgáljuk. (A szöveges értékelés megkönnyítése érdekében az egyes rétegeket számokkal is jelöltük, így a hivatkozásnál nem kell mindig a táblázatokban felsorolt társadalmi réteg teljes elnevezését állandóan megismételni.)
A munkanélküliek körében érthető módon a legnagyobb arányt a 8. A munkaerőpiacról kiszakadók (44 százalék) képezik. (A jelen csoportosításban az előző részben taglalt munkanélküliek közül azok kerültek a munkaerőpiacról kiszorulók közé, akik több mint egy éve nem találtak munkát, illetve azok a fiatalok, akik soha nem dolgoztak, de kerestek munkát, a többiek a korábbi foglalkozásuk alapján lettek besorolva.) Körükben is a legtöbben (32 százalék) tartósan voltak munka nélkül (azaz legalább egy év óta tartósan nem találtak munkát). A még soha nem dolgozott 15–29 éves nem tanuló fiatalok 13 százalékos hányada jelzi, hogy viszonylag magas annak a rétegnek az aránya, akik pályájukat el sem tudták kezdeni, munkanélküliként próbáltak munkához jutni. A rétegződési adatok is jelzik, hogy a munkanélküliek között nagyon csekély a magasabb státust jelentő első számú, illetve a második számú társadalmi rétegbe tartozók aránya (3 százalék). Ez az információ azt jelenti, hogy a 2001. évi népszámlálás időpontjában, még az előnyös helyzetű társadalmi rétegek munkanélküliség általi fenyegetettsége csekély mértékű volt.
A munkanélküliek társadalmi rétegek és nemek szerint
A munkanélküliek többsége a férfiak közé tartozott (62 százalék), és ez az összetétel szinte mindegyik társadalmi rétegben érvényesült, kivéve a második számú társadalmi réteget, melyben a nők aránya magasabb. Ebben a társadalmi rétegben amúgy is magas volt a nők aránya és ez befolyásolhatta ezt a más társadalmi rétegektől eltérő tendenciát. Feltűnő, hogy a pályájukat munka nélkül kezdő fiatalok körében is milyen magas a férfiak aránya, mely azt jelezheti, hogy a nem tanuló 15–29 éves fiatal nők elhelyezkedési esélyei jobbak férfi nemhez tartozó társaiknál.
A munkanélküliek körében különösen magas az ún. középgenerációhoz tartozók aránya (49 százalék), a vizsgált társadalmi rétegek többségénél ez az arány egyébként magasabb. Nem véletlen, hogy a magasabb társadalmi státusú rétegeknél (első, illetve második számú csoport) e korosztályokon kívül még az 50–59 évesek aránya is az átlagosnál magasabb. Közismert, hogy a munkaerőpiacon még a legképzettebbek közül is az 50 éves kor felettiek elhelyezkedési esélyei csekélyek, és ez igaz a magasabb társadalmi rétegekhez tartozókra is. Ugyanakkor főleg az előnyösebb helyzetű rétegek fiatalabb korosztályaiba tartozó munkanélküliek esélyeit javítja, hogy körükben viszonylag jelentős azoknak az aránya, akik legalább egy idegen nyelvet beszélnek. Például az első számú társadalmi rétegbe tartozók között 65 százalék azoknak az aránya, akik legalább egy idegen nyelvet tudnak. Ugyanez a mutató a második számú társadalmi rétegben már csak 43 százalék. Figyelemre méltó, hogy még a 9. Tartósan munka nélkül lévők között is 11 százalék azoknak az aránya, akik legalább egy idegen nyelvet beszélnek.
A munkanélküliek társadalmi réteg és korcsoport szerint Százalék
A munkanélkülieknek 18 százaléka végzett alkalmi munkát a 2001. évi népszámlálás eszmei időpontját (február 1.) megelőző évben. Társadalmi rétegenként jelentősen eltért ez a mutató, a hátrányosabb helyzetű társadalmi rétegekben nagyobb arányban végeztek alkalmi munkát, mint a jobb helyzetben lévő csoportokban. Más megközelítésben az alkalmi munkát végző munkanélküliek több mint fele a 8. Munkaerőpiacról kiszakadók közül került ki.
Ugyanez a helyzet a mezőgazdasági munkavégzés oldaláról. Míg a 6. Betanított munkát végzők 25 százaléka, a 7. Egyszerű – szakképzetlen – munkát végzők 24 százaléka és még a 8. A munkaerőpiacról kiszakadók 20 százaléka is végzett a népszámlálás eszmei időpontját megelőző évben mezőgazdasági munkát, addig az előnyös helyzetű első számú társadalmi rétegbe tartozók esetében ez a mutató csak 11 százalék volt. (Valószínűleg a mezőgazdasági munkavégzés célja is eltért egymástól, míg a hátrányosabb helyzetű munkanélküli csoportokba tartozók inkább létfenntartásuk biztosítása céljából végezték ezt a tevékenységet, a fentebb említett első számú társadalmi rétegbe tartozók még munkanélküliként is inkább hobbi szinten tevékenykedtek.)
A munkanélküliek társadalmi rétegződése és lakóhelyük településtípusa összefügg egymással. A kevés számú előnyösebb társadalmi rétegbe tartozó munkanélküliek inkább városi, sőt fővárosi lakosok voltak, például az első számú társadalmi rétegbe tartozók 41 százaléka a fővárosi lakosok közé tartozott. Ugyanakkor a 6. Betanított munkát végzők 51 százaléka, a 7. Egyszerű – szakképzetlen – munkát végzők 54 százaléka községekben élt.
A munkanélküliek társadalmi rétegek és a lakóhely településtípusa szerint
A fogyatékos emberek társadalmi rétegződése
Már az első kötetünkben jeleztük, hogy a fogyatékos emberek körében a nem fogyatékos emberekhez képest jóval alacsonyabb a foglalkoztatottak aránya, és a munkanélküliek hányada is kisebb. Ez utóbbi összefüggésben van azzal, hogy a fogyatékkal élő személyek döntő többsége főleg az egészségi állapotukra tekintettel nem keres munkát, illetve nem tartozik a munkanélküliek közé. E hátrányos helyzetű népességcsoport társadalmi rétegződés szerinti adatai is a 15–74 éves népesség vonatkozásában rendelkezésre állnak, melynek keretében be tudjuk mutatni a fogyatékos és nem fogyatékos emberek közötti különbségeket.
A 15–74 éves népesség társadalmi rétegek és nemzetiség szerint
A fogyatékos emberek társadalmilag hátrányos helyzetét jelzi, hogy körükben jóval alacsonyabb az előnyösebb helyzetű társadalmi rétegekbe tartozók aránya, mint a nem fogyatékos emberek között. Míg a nem fogyatékos emberek között az első, illetve a második számú rétegbe tartozók aránya 17 százalék, addig ugyanez a mutató a fogyatékos emberek körében csak 10 százalék. Szintén jelentős az eltérés a 7. Egyszerű – szakképzetlen – munkát végzők tekintetében, míg a nem fogyatékos emberek körében arányuk csak 9 százalék, addig a hátrányosabb helyzetű társaiknál ez a mutató 15 százalék. Mint már jeleztük, a 8. A munkaerőpiacról kiszakadók fogyatékos emberek közötti valamivel alacsonyabb aránya a fogyatékos emberek egészségi állapotával van összefüggésben.
A cigány (roma) népesség társadalmi rétegződése
Nagyon lényeges különbségek vannak a cigány és a nem cigány nemzetiségűek társadalmi rétegek szerinti összetételében. Alig érzékelhető az első és második számú társadalmi rétegbe tartozók hányada a cigány (roma) népességben: a 15–74 éveseknek mindössze egy százaléka tartozik ezekbe a csoportokba, szemben a nem cigány nemzetiségűek 16 százalékával.
A 15–74 éves népesség társadalmi rétegek és nemzetiség szerint
Hasonlóan nagyok a különbségek a harmadik számú csoportban, ott 3 százalék áll szemben 19 százalékkal. A 4. Kisfoglalkoztatók, önálló vállalkozók is kevesebben vannak a cigányok (romák) körében, habár ebben az esetben már nem olyan nagy az eltérés a nem cigány nemzetiségűektől, mint a magasabb státusú társadalmi rétegeknél. Ez az adat jelzi, hogy a cigányok (romák) körében már van egy viszonylag jelentős mobil kis(ön)foglalkoztató, vállalkozói réteg, melynek erősödése egyben a cigányság felemelkedését is szolgálja. A cigány (roma) népesség között viszont az 7. Egyszerű – szakképzetlen – munkát végzők, valamint a 8. Munkaerőpiacról kiszakadók aránya jóval magasabb (25, illetve 26 százalék), mint a nem cigány népesség körében (9, illetve 5 százalék). Még nagyobbak a különbségek a 10. Nem tanuló fiatalok, akik még sohasem dolgoztak csoport tekintetében (16, illetve 2 százalék). Ez utóbbi adat azt jelzi, hogy nagyon magas a munkaerő-piaci szempontból hátrányos helyzetűek aránya a cigány (roma) fiataloknál. A 20–24 éves cigány (roma) férfiak 40 százaléka olyan, aki már kikerült az iskolapadból, de még nem tudott a munkaerőpiacon megkapaszkodni, 14 százalékuk pedig a népszámlálási kérdezés idején már legalább 12 hónapja állás nélkül volt. (A 20–24 éves nem cigány népességnél ezek az arányok jóval alacsonyabbak (9 és 2 százalék).) A munkaerőpiacról kiszakadók hányada a cigányoknál (romáknál) – a legidősebbek kivételével – minden életkori csoportban jóval meghaladja az adott korosztályi átlagot. Jellegzetes a nemek közötti különbség a cigányoknál (romáknál); amíg a harminc éves kor alatt a nőknél, addig afelett a férfiaknál magasabb a tartósan munka nélkül lévők részaránya
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||